Megtört ölelések Forgalmazza a Budapest Film

Az ágyjelenet Penélope Cruzzal és José Luis Gómezzel, két külön lepedőbe csomagolt test, ölelik-fojtogatják egymást, múmiaszex, míg végül Cruz feje (na jó, nem csak a feje) előbukkan a lepedő alól, levegő után kapkod - költészet és valóság. Vagy akár egy közeli kép Blanca Portillo arcáról, széles orra finom rezdülése, a folyamatosan féken tartott idegesség. Almodóvar úgy szereti a színészeit, hogy a nézőnek is szeretni kell őket, ennél többet nem tehet értük.

A Megtört ölelések mégsem jó film. Nem csak azért, mert bármilyen ügyesen is kevergeti az idősíkokat és az információkat, mégiscsak a legkiszámíthatóbb történetet leplezi, díszítgeti, és ha csak egy-egy mondatot mondanak a szereplőkről, máris világos, hogy miről van szó. Filmrendező, mellette az éveken át hűséges producernő, aki egyedül neveli gyermekét, titkárnőként dolgozó színésznő, aki elmegy a próbafelvételre, és a szerető-főnök, aki szeretné, ha a nő inkább nem filmezne, hanem otthon maradna. Pont az lesz belőle, aminek látszik. Mindez az öregedő filmrendezőknek azzal a rögeszmévé váló meggyőződésével, hogy a filmezés az élet legfontosabb területe, a rendezés maga a világ legszexisebb mestersége, és ha rossz az elkészülő film, akkor maga a világegyetem zökken ki a helyéből, amíg a jó snittek nincsenek a helyükön, addig az emberek nem a nevükön mutatkoznak be, és a nap is keleten nyugszik.

Szép gondolat, de annyira nem igaz, hogy még erre a filmre sem érvényes. Mert nemcsak az a baj, hogy mit mond, de időnként az is, ahogyan. Érezhető, hogy Almodóvar menet közben is igazított az elképzelésein, egy alkalommal a producernő valami kezelésről érkezik meg, kérdezgetik, hogy fájt-e, meg valami furcsa foltok vannak az arcán, de csodálatos módon erről a film során többet egyetlen szó sem esik, nem derül ki, hogy miről is van szó, a foltok sem tűnnek föl még egyszer, a film egésze szempontjából tökéletesen értelmetlen jelenetet láthatunk. A film ráadásul meglehetősen hosszú is, és az egyébként jól elmondott, de nem feltétlenül szükséges epizódok szétszórják a figyelmet, alámerülünk egy kétórás filmvilágba, aztán felszínre keveredünk belőle, azzal az értékes tapasztalattal, hogy nekik se sokkal könnyebb. Csak ne panaszkodjanak: ők legalább azt csinálják, amihez értenek.