A Pecha Kucha Night ötletgazdája a tokiói székhelyű Klein Dytham architecture nevű építészeti vállalkozás. Munkatársai 2003-ban azért találták ki ezt a fórumot, hogy a fiatal tervezőknek legyen hol bemutatkozniuk. Ne csak a szakmának, hanem a közönségnek, leendő megrendelőiknek is. Szerencsére Astrid Klein és Mark Dytham önvizsgálatot tartottak és belátták: építész kezébe veszélyes dolog mikrofont adni, mert nehezen engedi el. Így, ahogy Japánban a garzonokat, a bonszaiokat és a szusifalatkákat, ezeket a vetítős prezentációkat is illendő méretűre tömörítették. Egy előadó összesen húsz fotót használhat ötlete szemléltetésére, egy képet pedig nem mutat tovább a projektor húsz másodpercnél. Hat perc negyven másodperc ugyan nem sok, viszont mennyivel kifizetődőbb, mint mondjuk, galériát bérelni vagy a médiánál kilincselni.

A magyarországi locsi-fecsi estet (ezt jelenti magyarul a japán pecha kucha kifejezés) először fogadja be a Trafó. Az első hazai előadásblokkot a KÉK, vagyis a Kortárs Építészeti Központ szervezte 2006-ban, egykori Nefelejcs utcai központjukban. Jártak azóta a Merlinben, az Iparművészeti Múzeumban és a Városligetben. A Trafó után pedig az októberi Design Héten folytatják, ahol a rendszeres vasárnapi dizájntermékpiacokat rendező WAMP lesz a partnerük.

A Trafóban rég elmúlt a beharangozott kezdési időpont, a színháztermi ajtó mégis tárva, itt ugyanis a ki-be járkálás megengedett, sőt a nézőtéren borozás meg a párnán heverés is. A színpadon egyetlen DJ-pult, mögötte mozivászonnyi kivetítő, az este főszereplője. Olyanynyira, hogy a mára hívott előadók közül egy sincs, aki önként kilépne a képernyő előtti fakó fénybe. Inkább mindenki az oldalsó sötétből kommentálja a képeit. Turányi Bence építész például annak a budapesti Skála helyén emelt épületnek a fotóit, amelynek sokszínű, építőkocka-szerű homlokzatát legóelemek ihlették. Szót kap aztán egy fotóművész is, akit leginkább a saját barátnője ihlet - képkísérleteinek nyolcvan százalékán mindenesetre ő a modell. A kevés kivételen barátai tápászkodnak ki ágyukból csipásan, illetve édesanyja virágai kókadoznak.

Ennél valamivel nagyobb lázba hozza a közönséget az Ybl-díjas tervező, Karácsony Tamás beszámolója, aki három építészcsapattal együtt a Szépművészeti Múzeum térszint alatti bővítésére kapott megbízást. Például érdekes (egyelőre rajzokon) látni, ahogy a múzeumi előlépcsőt megvágják és lehajtják, hogy ezzel a leendő előcsarnokot a mélybe süllyesszék. Ide shop, kávézó, étterem, előadóterem és gyermekfoglalkoztató költözne, és szó esik egy föld fölötti üvegkocka-bejáratról is. Erre azonban a hat perc negyvenből a hívószón kívül nem jut több.

Daráló üzemmódban ajánlja a helyspecifikus köztéri művészetet hirdető Placc fesztivál programjait az Erdődi Katalin-Tihanyi Dominika előadópáros is, a tálalás mégis igen gusztusosra sikerül. Elmesélik például, hogyan pattant ki fejükből a tavalyi első Placc ötlete egy bulgáriai művészeti találkozón. Az ott fellépő német társulat kivágta egy kamion oldalsó falát, és üveggel pótolta azt. Beültették a járgányba a közönségüket, és a város különböző pontjaira furikázták őket, ahol bolgár kamionsofőrök mutogatták el a város nevezetességeit. Az idei októberi Placc hazai alkotókra, a témák szempontjából pedig a képzőművészetre és az építészetre koncentrál: felállítanak például egy szmogreduktort a Blahán, amelyben balatoni alga gyártja majd a friss levegőt.

Budapestre összpontosít az est legizgalmasabban prezentált (és valószínűleg prezentáció nélkül is legizgalmasabb) projektje. A KÉK ötlete, az artur.org.hu nem más, mint egy kortárs építészeti túraútvonalakat kínáló honlap - testre szabott városnéző sétákkal nagymamáknak, gyerekeseknek, kutyásoknak és kerekes székeseknek. Ehhez képest Lévai Tamás sanghaji magyarpavilon-tervei unalmasnak, a vagabund festőművész, Stark Attila festészeti performance-ai pedig pehelysúlyú locsi-fecsinek tűnnek. Igaz, Stark mond egy súlyosat: hiányzik a művészetből a spontaneitás.