Nem örül neki, hogy sok helyen még mindig proszektúrának vagy kórbonctannak hívják a patológiai osztályokat. Tímár József professzor szerint ez a mai napig hihetetlen károkat okoz: ezért van például, hogy a patológiát a kórházak hátsó fertályán rejtegetik, és a magyarországi közvélemény is az 1700-as évek szemléleténél ragadt meg.

Sokáig ő sem gondolta, hogy patológus lesz. Gimnazistaként az orvosi pályáról ábrándozott, és valami vonzóbb területre vágyott, például hogy sportorvos lesz egy jól menő futballcsapatnál. Tizenhét éves volt, amikor a család összes férfi tagja fél éven belül meghalt, és ő mindegyikük halálát végigasszisztálta. (Jellegzetes "magyar" kórok végeztek velük: daganatos betegség, májzsugorodás, szívbetegség.) Ő majd nem engedi, hogy emberek így haljanak meg - határozta el akkor.

Nem választotta a patológiát egyetemistaként sem. Az őt oktatók - igen cinikusan - megjegyezték: patológus az ember nem lesz, hanem az marad. Merthogy sok orvos ugródeszkának használja a patológiát, ahol meg lehet ismerni a betegségek alapjait.

Pedig a "kórboncnokon" nagyon sok múlik. A patológia az orvostudomány azon része, amely a végső diagnózist kimondja, és pontosan leírja a betegség természetét. Vagyis a tisztázatlan kérdések tisztázhatók. A magyar haláloki statisztika - említ példát a Semmelweis Egyetem II. Számú Patológiai Intézetének igazgatója - sokkal megbízhatóbb, mint Németországban vagy Franciaországban, ahol a halottak jóval kisebb részét boncolják fel. "De egy patológus a munkaidejének kis részében végez csak boncolást. A többi az emberi szövetek vizsgálata" - teszi helyre a dolgokat Tímár József.

Megszokni nem lehet a boncolást, de az egyetemi tanár azt mondja, a patológus a halottban is a beteget látja. Gyakran a családtagokkal is találkoznak, és a boncolás egyik értelme éppen az lehet, hogy családi halmozottságú betegségre utaló jelekre bukkannak, amelyekre érdemes odafigyelni. "Azzal, amit az egyik halottnál tanulunk, elérhetjük, hogy a következő hasonló esetben sikeresebb legyen az orvosi ténykedés" - magyarázza.

Patológus maradt tehát Tímár József, ám ezt szívesen tette. Ő lett a második típusú orvos. Az első a gyógyító orvos (például a sebész), akinek konkrét gondot kell azonnal megoldania. A második típusú azzal foglalkozik, mitől nem lehet betegségeket meggyógyítani. Itt már a tudományos ismeretek korlátjait kell feszegetni, és Tímár József is hamar ráébredt, hogy vonzza őt a tudomány. Egyetemistaként a tudományos diákkörben kezdett dolgozni. "Az orvostudományban minden problémát le lehet biológiai kérdésekre fordítani és választ találni, ha elég ügyes az ember. Ha nem elég ügyes, nem szabad tudománnyal foglalkoznia. Na és persze kell némi önbizalom is, hogy majd ő fogja megmondani, és nem valaki más."

Válasszon hasznosabb szakmát - győzködték sokan -, hosszú távon a patológiából nem lehet megélni. De ő nem hallgatott másokra. Magával ragadta a szövettani diagnosztika, és sokáig csupán a kutatási lehetőségek vonzották a patológiához. "Csak később nőtt be a fejem lágya és értettem meg, mennyivel több van ebben a tudományágban" - ismeri be a professzor. S hogy mi ez a több? Sok betegség éveken-évtizedeken át tünet nélkül bujkál, és Tímár József szerint a legbanálisabb szövetek (garatmandula, sérvtömlő) vizsgálatakor is érhetik a patológust meglepetések. Nagyon is van értelme a jogszabálynak, amely kimondja, hogy minden emberből eltávolított szövetdarabot kórszövettani vizsgálatnak kell alávetni. A szemmel látható patológia kora régen elmúlt - teszi hozzá -, semmit sem jelent, ha két szerv ugyanúgy néz ki.

Az ő életében másik érv is szólt a patológia mellett. A felesége gyakorló orvosként dolgozott, és Tímár József úgy érezte, olyan családban nem lehet gyermeket nevelni, ahol mindkét szülő aktív orvos. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a patológus nem ügyel, és könynyebben el tud menni a gyerekért az óvodába.

Kutatási projekteken dolgozott az I. Számú Patológiai Intézetben, és az egyetem után is ott maradt. Elsősorban a rákkutatás érdekelte. A mérce sosem a kor hazai színvonala volt, az intézetvezető az amerikaiak, a britek vagy a franciák munkájához mérte tevékenységüket. Tímár József tizenöt-húsz órát dolgozott egy nap; már csak azért is, mert a műszerekhez kora reggel vagy késő este tudott hozzáférni, napközben professzorok használták. Még ma is szeret maga "bütykölni" a dolgokon és nem az asszisztensét megkérni, hogy csinálja meg helyette. Mindig is fontosnak találta, hogy a laboratóriumban el tudja végezni, amit mások; a többiektől szintén elvárta, hogy megcsinálják, amit ő tud.

Végül nem lett kevésbé elfoglalt, mint egy gyakorló orvos, akire ötvenhatvan beteg vár a kórházi folyosón. Nála ott sorakoznak a szövetmetszetek, és igyekszik mielőbb megmondani a diagnózist, hogy a terápia is mihamarabb elkezdődhessen. "Naiv elképzelés volt - emlékszik vissza tizenhét éves korában tett fogadalmára. - Valószínűleg sokkal egyszerűbb életem lenne, ha sportorvosként dolgoznék egy focicsapat mellett."

Rosszul fizetik a patológusokat az orvosszakmán belül, márpedig Tímár József szerint az egész orvosi ellátás érdekében fontos lenne, hogy ez változzon. A patológusok ráadásul hálapénzt sem kapnak, a kórházudvar hátsó szegletében legfeljebb a szakma szeretete tartja ott őket. A professzor a mai világban egyre nehezebben tud fiatalokat erre a területre "csábítani", azt vallja, hogy még az egyetemen kell megfogni őket. Abban a pillanatban, hogy rájönnek, lehet betegekkel is foglalkozni, lehet pénzt keresni és külföldre menni, nincs esély meggyőzni őket.

Nem éri a hálapénz kísértése a patológust, és ezt kimondottan kedvezőnek tartja Tímár József. "A patológust morálisan ne lehessen megzsarolni. Tőle függ a diagnózis, valamint az, hogy a havonta akár egymillió forintba kerülő gyógyszert beadhatják-e a betegnek" - érvel.

Szoros kapcsolatba került a klinikai orvosokkal és a betegekkel egyaránt, amikor tíz évet az Országos Onkológiai Intézetben töltött. Ott mindenki, aki fehér köpenyt visel, orvos, a daganatos betegek pedig annyira kiszolgáltatottnak érzik magukat, hogy bárkihez szívesen fordulnak. Rájöttek, hogy Tímár Józsefnek van ideje beszélni velük, és ő is fontosnak vélte, hogy a páciensekkel jobban megismertesse a betegségüket, tompítsa a félelmeiket. Eközben a kutatásokat igyekezett még inkább közelíteni a mindennapi gyógyításhoz; a daganatok áttétképzését akarta megérteni, hiszen a betegek ebbe halnak bele.

A betegágyak közeléből visszatért tavaly a gyökerekhez, a Semmelweis Egyetem II. Számú Patológiai Intézetébe. Továbbra is szívügyének tekinti az áttétkutatást, amelyet immár három különböző laboratóriumban folytat - a laborvezetők mindenütt az ő tanítványai.

A fiatal medikusoknak nem idézi az egykori mondást: reméli, hogy ők tudatosan válnak majd patológusokká, és nem azok maradnak. Tímár Józsefet főként az érdekli, hogy nekik példát mutasson. Ha ez sikerül, már megérte.