Nem volna tisztességes tömör, a kamaratárlatok kínálatát is megfelező bemutatókról olyan terjedelemben tudósítani, mint egy nagy kiállításról. A megtévesztő látszatokat hagyjuk meg a múzeumi reklámhadjáratoknak. Ennek jegyében őszintén jelentsük ki, hogy az alábbi két látnivalót mindössze az kapcsolhatja össze, hogy mindkettő szűkszavúra válogatott, s legfeljebb még annyi, hogy könnyű átjutni a szoborátlaggal ellátott budapesti Jókai térről a szobortévedésekkel teli budapesti Liszt Ferenc térre.

A Németországban élő brit szobrász bemutatójáról nem csak azért kell beszámolni, mert a hatvanéves Tony Cragg nemzetközi hírű, egyebek közt a Turner-díj kitüntetettje, többszörösen Velencét járt biennáleszereplő. Hanem azért is, mert nálunk nem ismert, ám meghatározó egyéniség. Mindössze három kompozíciója látható a pesti Knollnál, ezek azonban nem csak a méretükkel és az árukkal töltik be a három légteret. Mintha illusztrálni akarná a spártai válogatás Craggnek azt az interjúiból ritkán hiányzó tételt, hogy számára az anyag a legfontosabb, a három mű háromféle matériaélményt kínál. A Nagy fej - egyelőre hajlandóak vagyunk lefordítani a csak angolul megadott címeket - szépséges, fényes, és pompásan megmunkált szürke kő, az Üreges oszlopok klasszikus, patinázott és üreges bronzöntvény, a harmadik szintén bronz, de mintha finom felülete, aprólékosan változatos mintázata más technikával, a viaszveszejtéses öntéshez hasonló érzékenységgel készült volna.

Ezt a harmadikat - Digital Skin - talán a bél szóval érdemes magyarítani, ezt választva a skin beláthatatlan jelentéstartományából. A lemezes, tekert, megcsavart és bolyhosnak tetsző felületű két bronzdarab valóban ezt az asszociációt kelti első látásra, s csak később céloz a látvány olykor bezáródó kagylóhéjra, bizonyos nézetben felirattal teli aknafedlapra. Cragg folyamatosan kétségekkel nyugtalanít. Feje egyik nézetből mintha két fej volna, összetapadva, sőt egy közös szájjal, más nézetből már-már egyértelműen gunyoros, ajakbigygyesztett férfiarc, hogy harmadik nézetben egyszerre legyen forgástest, áramvonalas forma és emeletes kettős portré. Az Üreges oszlopok két eleméről is nehéz volna eldönteni, hogy melyik férfi és melyik nő, csak annyi bizonyos - már ha Cragg esetében bizonyosságról beszélhetünk - hogy emberszerűek. Hogy aztán két kicsúcsosodó forma női mell-e vagy férfikar, hogy a szóban forgó üregek női ölt vagy öregemberes roggyantságot sugallnak-e, ennek eldöntése percről percre változhat.

Cragg technikája szürreális. Itt, legkésőbb a figuráknál óhatatlanul eszünkbe jut a nagy honfitárs és előd, és látnunk kell, hogy miként folytatódik, mert folytatódik Henry Moore egykor még diadalos, fél évszázada még nem enervált szürrealitása.

A nálunk dolgozó moldáviai festő, Alexander Tinei művei megtöltik a falakat, de vászon-olaj képe mindössze hat látható ezúttal. Ezt azért kevesellhetjük, mert nagyméretű, lényegében grafikai eszközökkel készült papírkompozíciói ugyan erőteljesek és szellemükben sem ütnek el a festett művektől, ám az utóbbiak drámai hatását értelemszerűen nem érhetik el. Azok fájdalmát, fájdalmas groteszkségét, már-már kíméletlenségét. Tinei portrémodelljei nehéz életűek. Az ügyefogyott, szemrehányó-szomorúan néző vénlányjelölt, aki rózsaszín ruhájában mintha egy esküvő előtt elhagyott ara volna. A szomorú fiatalasszony, aki mintha bánná, hogy egy költővel megcsalta a férjét, akit amúgy szeret. A vastagon kontúrozott szemű, vastagon rúzsozott kamaszlány, aki angolul közli a címben, hogy az apja rendőrtiszt volt. A címek itt is angol nyelvűek, az árak itt is euróban, de a néző nem állja meg, hogy felfedezzen kerek múlt század eleji, múlt-múlt század végi történeteket a portrék mögött.

Az ábrázolás és a minőség is hagyományos. A negyvenkét éves Tinei azzal válik ki archaizáló, archaizálva parodizáló szakmatársai közül, hogy nemcsak belekap a figurális módszerbe, hanem tud ezen a nyelven és tud megrendítőeket mondani. Szeptembere az ellenpélda, a többi képe sötét, pszichológiától és szociológiától súlyos, és valamiképpen mégis gorombán elüt minden századelős-tizenkilencedik századvégi realizmustól is.