- Az első emlékem a világról, hogy megcsillan a fákon a napfény. Egészen kicsi koromtól kezdve mindig is a növények, az állatok érdekeltek, imádtam Konrad Lorenz könyveit. A nagymamám kertjében órákra lefoglaltak a krumplibogarak - mondja leírhatatlan derűvel és nyugalommal, amely a zsúfolt hétköznapokban is a sajátja, és nem csak akkor jellemzi őt, amikor a békés gyerekkorról mesél.

Dunaújváros kertvárosában nőtt fel, egy hatalmas völgy mellett, amelyben patak csörgedezett, burjánzottak a növények, nyüzsögtek a madarak. Valóságos paradicsom volt ez egy olyan kislánynak, akit pici korától kezdve lenyűgöztek a repülő lények, különösen a madarak: órákig tudta nézegetni őket.

Nem a mese térítette el az állatoktól, a gimnázium után emberekkel akart foglalkozni, ezért esztétika- magyar-népművelés szakra jelentkezett. Bár eleinte úgy tűnt, népművelő lesz belőle, mégsem így történt. Az esztétika kezdte érdekelni, csakhogy nem találta azt a területet, amelyben otthonosan szeretett volna mozogni. Mígnem egyik tanára, Balassa Péter azt kérte, írjanak kedvenc műalkotásukról, legyen az film, zene, könyv vagy bármi más.

- A tét hatalmas volt: 21 évesen el kellett mondanod, mit gondolsz a világról, hol tartasz, mi a fontos számodra. Láttam, hogy mindenki Kafkáról, Dosztojevszkijről, Michelangelóról ír, én meg nem tudtam, mi az, ami engem leginkább kifejez - mondja. Bánatában aztán utolsó éjjel, azt gondolva, már mindegy, úgysem tudja teljesíteni a feladatot, levette a polcról a Micimackót, és találomra kinyitotta. A könyv a 9. fejezetnél nyílt ki, amelyben Malackát kiönti az árvíz. - Hirtelen azt éreztem, ez itt most az én helyzetem, ez a mese rólam szól. Ezt írtam meg.

A dolgozat nemcsak a tanárának tetszett, Boldizsár Ildikó életében is mérföldkőnek bizonyult: elkezdték izgatni a mesék. A műmesék gyökereit keresve eljutott a népmesékhez, kutatni kezdte, miről szólnak ezek a szövegek. - Mindegyik mese mélyen, a zsigereimben érintett meg, és meg akartam érteni ennek az okát.

Ennek már 23 éve. Az első tíz év tudományos kutatómunkával telt, amelynek eredménye egy kandidátusi dolgozat a nép- és műmesék összehasonlító elemzéséről. Aztán hosszú éveken át kórházakba járt mesélni: amikor beteg kisfia ágyánál mondott történeteket, észrevette, hogy a mesék a többi kis beteg gyógyulására is jótékony hatással vannak.

A kórházi évek tapasztalatai alapján dolgozta ki saját gyógyító technikáját, amelyet hivatalosan metamorphoses meseterápiás módszernek neveznek. Három éve saját rendelőjében fogadja a pácienseket: bármilyen fizikai vagy lelki betegséggel fordulhatnak hozzá, de akkor is, ha valakinek "életvezetési problémája" akad. Ő a mesék hasonlataira építve úgy mondja ezt: ha valaki kővé vált, vagyis élete valamely szakaszában megakadt, nem tudja, merre tovább. A mesék ugyanis mindig megmutatják az utat.

Boldizsár Ildikó azonban nem egyszerűen csak mesél a betegeinek: azonosul a mesével, megtalálja benne a saját szerepét. - Az nem úgy van, hogy a páciens a kérésemre beleugrik egy mély kútba. Én is ugrom vele, a mesében közösen viszünk bizonyos terheket - mondja. A tehercipelésért aztán kárpótolják a meggyógyult betegek - mindenféle probléma előfordult már a praxisában.

Reménytelenül korán született kisbaba maradt életben, mert az inkubátorában folyamatosan mesét hallgatott egy kismagnóról, és a történetek arra biztatták őt, hogy az életet válassza. Nemrég arról kapott értesítést, hogy hatott az a mese, amelyet egy kómában lévő betegnek "írt fel": az újra és újra elmondott történet felébresztette őt.

A betegek gondjai-bajai rá is hatnának, ha nem figyelne oda magára folyamatosan. - Reggeltől estig mesélek. Eközben azt érzem, hogy az idők kezdetén létezett első mesemondó vénájára kapcsolódom rá. Csak akkor kezdek bele, amikor megtalálom azt a mesemondót ezen a szálon, aki először mondta el azt a történetet. Ilyenkor kapcsolatba kerülök az öszszes "elődömmel", egy közös múltból merítünk. Így a mese rám is hat - én magam a történetekből merítem az erőmet, derűmet, bátorságomat.

Időnként persze csak úgy, saját kedvtelésére is olvas meséket. Szenvedélyesen vonzódik az olyan történetekhez, ahol a nőnek meg kell váltania egy állati alakban senyvedő férfit - gyerekkorában is ezek voltak a kedvencei, és jobban meggondolva, nem olyan meglepő, hogy ma is azok. Hiszen végeredményben nap mint nap mást se tesz, mint hogy igyekszik a hozzá forduló pácienseket hozzásegíteni valódi alakjukhoz.

Azt mondja, ma sokkal inkább szükség van erre a munkára, mint bármikor korábban, hiszen egy olyan műfaj veszett ki az emberek életéből, amely évszázadokon keresztül mindennapos táplálékuk volt, szellemileg rendben tartotta őket - olyan ez, mintha egyszer csak nem kapnánk kenyeret.

Épp ezért tartja fontosnak, hogy ma a felnőttek meséljenek a gyereknek. Régen a kicsik bizonyos életkortól kezdve mesemondó közösségbe jártak, ahol megismerték a nemzedékeken keresztül kikristályosodott történeteket, amelyek felfegyverezték őket az élet viszontagságai ellen. Ha viszont a mai gyerekeknek nem mesélnek, akkor bizonyos képességeik elsatnyulnak - például nem fognak hinni abban, hogy az életük megváltoztatható. Ő nyugodtan el merte engedni két nagyobbik, ma már felnőtt gyermekét, mert tudta, hogy ott van velük a hamuban sült pogácsa, amelyet minden szülő kellene, hogy adjon a gyerekének. Az ő pogácsái a mesék voltak.

A mesék, amelyek neki is erőt adnak. A gyógyítás mellett ugyanis meséket, a mesékkel foglalkozó könyveket ír, lektorál, tanítja a mesemondást, előadásokat tart, s közben ő is feleség és anya. - Ugyanúgy időhiánnyal küzdök, mint más, de talán több erőm van, és ez a mesékből fakad.

Ha szabadidejében épp nem meséket olvas, legszívesebben csöndben van. - Mindig is olyan helyen szerettem volna élni, ahol hallani lehet, ahogy a hópelyhek hullanak - ezért élek ismét vidéken. Egész életemben igyekeztem minél közelebb lenni a természetes létezési módhoz, ma is akkor kapcsolódok ki leginkább, ha hallgathatom a fák susogását. És ismét figyelem a madarakat, tanulom a nyelvüket.

De vannak időszakok, amikor ennél is nagyobb csendre vágyik. Ilyenkor, általában évente egyszer, bő egy hétre elvonul egy kolostorba, némasági fogadalmat tesz, elektronikus böjtöt tart: se tévé, se rádió, se telefon, se internet. - Nem véletlenül az a leggyakoribb próba a nők számára a mesékben, hogy ne szólaljanak meg hét évig. Ha elég erős vagy, hogy elviseld a csöndet, akkor három-négy nap pokoljárás után a külső és a belső világnak egészen más arca tárul fel. Ha adunk magunknak tíz napot, hogy csöndben legyünk, hogy ne zizegjünk, hogy ne vonja el semmi a figyelmünket, akkor életünk elgurult gyöngyszemei maguktól is a helyükre kerülnek.

Azt mondja, sajnos az emberek többsége csak egy bizonyos életkor után jut el odáig, hogy lássa életének fontos történéseit, amelyeket szép sorban fel kell fűznie - ez elengedhetetlen ahhoz, hogy ne a múlttal hadakozzon, hanem a jelen feladataira tudjon koncentrálni. - Így, lassan az élet utolsó harmadához érkezve, az én életemben most már szépen felfűzhetők ezek a gyöngyszemek. Bár eddig szerteszét hevertek, most már kezd meglenni az én gyöngysorom.

Azt írta egyik internetes naplóbejegyzésében, hogy kedves hindu barátnője azt mondta neki: te egy hindu asszony vagy. Ő azonban úgy érzi, csak szeretne az lenni. S hogy miért? Mert a hindu nők nagyon erősen kapcsolódnak a világ azon dolgaihoz, amelyek szemmel nem láthatók, füllel nem hallhatók, kézzel nem tapinthatók.

Tudják azt, hogy minden lélekkel bír, ami a világban létezik, és kapcsolatba tudnak lépni velük. Másrészt a hindu nők szépen tudnak bánni a férfiakkal: erős bennük a befogadókészség, de ugyanakkor azt is tudják, nekik mi a jó. Nem akarják megváltoztatni a világot, hanem abban élnek, ami van, meg tudják adni magukat az élet folyásának, és ezt derűvel, mosolyogva teszik. - Ez nagyon vonzó, a saját életemben is szeretném megvalósítani.

Az utóbbi három évben sokat haladtam ezen a téren. Még nem mondhatom azt, hogy mindent elértem, amit szeretnék, nem mondhatom, hogy ott ülök az aranyhegy tetején, és lógázom a lábam. Mesekutatásban például még csak most tartok félúton, úgyhogy várnak még rám jó kis csodák.