Móricz Virág esete azért is különleges, mert apja szinte megmagyarázhatatlan berobbanása és tündöklése a magyar irodalomban különösen izgalmassá teszi azt, amit mellette fölcseperedve láthatott és tudhatott róla.

Móricz Zsigmond - "A Felvidéken való tartózkodása alatt a baloldali kultúra képviselõivel összeköttetésben állt, és Magyarországra lealacsonyító újságcikkeket írt."

Ezért most századik születésnapjára emlékezve sem elsősorban az juthat olvasói eszébe, milyen művészi magaslatokba jutott életének 86 éve alatt a sok közül kiragadva, mondjuk, a Pókháló, a Fasor vagy a Hiába című művével. Hanem elsősorban az, hogy az Apám regénye mennyire járult hozzá ahhoz, hogy Móricz Zsigmondról pontosabb képet alkothasson késői olvasója.

A mai világban úgyis az jellemző, hogy mindenki többet akar tudni a művész életéről - főleg szerelmeiről, válásairól, gyermekeiről -, mint a műveiről. De így volt ez már 1953-ban is, amikor az ő apakönyve megjelent.

És megmondom, engem is a "zaftos" részek érdekelnek. Például az, hogyan próbálta perelni az írót ifjabb Mikszáth Kálmán főispán egy évtizedig, amiért Móricz "a Nyugat matinéján valami olyasfélét mondott Mikszáth Kálmánról, hogy bűnösnek tartja, mert eladomázta a nagy problémákat, s ezt olyan írónak, mint ő volt, nem lett volna szabad".

És az is fontos, ahogy a lányához viszonyult: "Bejött a vizsgámra. Leült hátul, s onnan hallgatta, míg a tanárok kérdezgettek s én büszkén feleltem. Utána vettem csak észre, hogy ott van. Odaszaladtam. Sírt. Nevetett. Megölelt és sírt. Együtt mentünk el. Bevitt abba a gyönyörű virágkereskedésbe az egyetemmel szemben. És telerakta a karomat gyöngyvirággal. Úgy mentem haza vele, mint egy menyasszony. Akkor már írta a Boldog embert".

S talán fontos tudnunk: a kiadóval a nagy Móricznak is harcot kellett folytatnia. A szerkesztő csak nehezen nyugodott bele, hogy Bethlen-regénybe kezdett. A magyar irodalom egyik legfontosabb alkotása, az Erdély három kötete milyen küzdelmek árán jelenhetett csak meg! Tessék újra beleolvasni, micsoda friss levegő árad belőle ma is! Micsoda szerencsénk, hogy Móricz nem hagyta magát!

És micsoda szerencse, hogy írólány nevelődött föl a családban. Olyan, akinek volt szeme az apjához, s tehetsége a róla máig bennünk élő kép megrajzolásához.