Testének minden darabja külön életet él, szereplők olykor a szeméből másznak ki, irdatlan hátsó fele purgatóriummá tárul, máskor csontvázak sétálnak ki belőle, vagy szertelen diszkótánc színhelyévé alakul. Kétségtelen, sem a Ligeti által anti-antioperának nevezett zene, sem a rendezés nem való gyenge idegzetűeknek, még kevésbé prűdeknek.

Még mielőtt a felgördülő függöny feltárná a rendkívüli testet, a híres autódudáló "nyitány" alatt egy énekesnőt mutató videót játszanak be. Sivár szobájában egy Brueghelről szóló könyv látható, utalásként a XVI. századi holland festőre, akinek felhasadt, megkínzott testei lenyűgözték Ligetit, Brueghellandnek nevezve el az opera képzeletbeli világát. Ahogy a darab elején a filmben lekapott nő egy "Big Macabre" feliratú dobozból eszik valamit, iszik, cigarettázik, majd görcsbe rándul és haldoklik, a végén visszatérő kockákon a világot egy becsapódó üstökös pusztítja el - vagy mégsem. A duda csak az első a zenekar számára kihívást jelentő hangszerek közül: megszólal itt barna papírzacskótól kezdve szirénán, gumikacsán át a méretes serpenyőig sok minden.

A rendezés megszámlálhatatlan eredeti ötlete a világszerte jól ismert, a Szigeten is megfordult katalán La Fura dels Baus egykori utcaszínházi vándortársulattól, ma már világszenzációtól származik. Az együttes az 1992-es barcelonai olimpia nyitóünnepségével robbant be a köztudatba. Azóta számos műfajban kipróbálta magát, Ligeti 1978-as keltezésű, majd 1997-ben átdolgozott modern klasszikusát pedig korábban már Brüsszelben is színpadra állította. Idei valenciai Ringje vitathatatlan szaktekintéllyé avatta a társulatot az opera világában. Soha nem fogjuk megtudni, a 2006-ban elhunyt Ligetinek hogy tetszett volna a ritkán színpadra állított opera túláradó, humoros, fantáziadús felfogása. Életében állítólag mindössze egyetlen rendezés nyerte el a tetszését, de a leginkább Peter Sellars salzburgi színpadra állítását utasította el az átdolgozás után. Az biztos, hogy a premier közönsége, nagyrészt szakmabeliek, kritikusok és fiatalok, gyakran fakadtak kacajra, és nagy ovációval hálálták meg az egyedülálló produkciót. Az elmúlt évek visszatérően ellentmondásos bemutatói után az Angol Nemzeti Operaház most csúcsra járatással kezdte a szezont, ennél nagyobbat aligha fog tudni dobni.

Néhány órával a bemutató után már az első kritika is napvilágot látott. A The Times a létező ötből ritkán kiosztott négy csillaggal jutalmazza a teljesítményt. A cselekményről csak annyit ír, hogy az afféle "Folytassa Nostradamus kafkai felhangokkal", "az elkorcsosult karakterek pedig a világvége határán egyensúlyoznak". A "fantasztikus" zenében Beethoven, Monteverdi és más klasszikusok hatását egyaránt érzékeli. Richard Morrison szerint "figyelembe véve, hogy Ligeti családja - édesanyja kivételével - a holokauszt áldozatává vált, majd 1956-ban, a forradalom leverése után Bécsbe menekült, nem nehéz a gyerekes, együgyű politikusoknak és a paranoiás titkosrendőrségi parancsnoknak ezt a paródiáját, illetve a halálnak, a nagy diktátornak bohózatba illő megalázását az életét megkeserítő totalitárius rendszerekkel szembeni zenei bosszúként interpretálni. Vagy úgy látni, mint egy régi vezérige kirívó megfogalmazását: nyugodtan egyél, igyál és paráználkodj, holnap így is, úgy is meghalsz!"