Ha új partisorozat indul a fővárosban, pláne, ha hiphop vonatkozású, még az olyan megveszekedett hívők is szkepszist táplálnak a dolog iránt, mint a tudósító, aki túl sok karón látott már túl sok varjút ahhoz, hogy csont nélkül elhiggye: már megint valami nagyszabásúval, egyedülállóval, még soha nem volttal áll szemben. Gyanúja rendszerint beigazolódik, az elsőre pofásnak tűnő varjúról kiderül, hogy cafatokban hullik a tolla, és egyébként sem károg, legfeljebb csiripel.

És akkor itt a Real Your Nature, amely havonta jelentkezik az A38 Hajón, valamelyik csütörtökön, és amely a célkitűzés szerint helyzetképet kíván adni az elektronikus zene valódi jelenéről és jövőjéről. Bár nem hiszünk abban, hogy Budapest végletesen el volna maradva, ami a kortárs zenék ismertségét és kedveltségét illeti, mindig jól tud esni a népművelés. Az első alkalomra három, valóban rendkívüli MC-vel készült az A38 Hajó és a programsorozat ötletgazdája, DJ Cadik: az Egyesült Államokból Bleubird és Oddateee érkezett, Fokvárost pedig Ben Sharpa képviselte a kulturális párbeszéd jegyében. Három nagyon különböző modor, stílus, beszéd- és előadásmód garantálta a miniszivárványt a pesti éjszakában. Halálos zsánermixbe csomagolt kortárs hiphop.

A floridai Bleubird elsőre enerváltnak tűnt, és ezen nem sokat segített, hogy egyedül létezett a színpadon, saját magának csavargatta és nyomogatta olykor a komputert, némi hangeffekteket előidézendő. Bevallható: eltartott néhány percig, míg kievickéltünk az "ez meg mi a franc?" érzetből. De aztán megvett a srác. Hogy nem a szokásos floridai nyugdíjas tempóval van itt dolgunk, akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, mikor rohangálni kezdett a színpadon, és közben cseppet sem csökkent a szövegdinamika. Vagy mikor a földre dobta saját magát. "Egy kis Pink Floyd, és egy kis Sonic Youth - ez a hiphop." A nagy katarzisban mintha valami ilyesmi hagyta volna el Bleubird száját, ha jól emlékszünk - ezután pedig már alig volt meglepő, hogy leugrott a közönség soraiba, és Iggy Popot mímelt vadul.

Ez volna tehát a rock and roll.

Ben Sharpa, aki az apartheidet fő csapásirányként megjelölő rezsim elől Amerikába menekült, majd 1993-ban visszatért szülőhazájába, a fokvárosi gettók összes dühét, frusztráltságát, gyűlöletét és rendszerellenességét becsomagolta a turnékofferbe. A szétcsavart, műfajilag többé-kevésbé behatárolhatatlan, a technót, a dubot és a hiphopot érzékenyen keverő zenékre nyomott szövegekben a korrupt rendőröktől a multikon át a rasszistákig és az obskúrus establishmentig mindenki el van küldve erősen. Vastag, nyúlós, de kőkemény politikum. A Sharpa szeméből érkező villámok láttán még a dél-afrikai közügyekben tájékozatlanok sem hihetik, hogy a vezér kamuzik. Nincs mellébeszéd, nincs jópofi.

És akkor azt hinnénk, a drámaiság után jön a levezetőkör, de nem. Hogy a bronxi Oddateee is sokkolni tud, arra három remek oka is lehet. Egyrészt a szintén kegyetlen, testes és gúzsba kötő szövegvilág, másrészt a Dälek nevű producer zseniális zenéi, és aztán ott van A Gitáros, aki Oddateee mellett zúz, a nevét nem tudjuk. A tűpontos elektronika, a homályos, sejtelmes, gomolygó gitárfutamok és az emberi hang elegyének pszichedelikuma olyan, mintha a leghaladóbb mocskos szájúságot leöntötték volna a hatvanas évek LSD-mámorával, legalábbis ezt juttatta eszünkbe a koncert, pedig ott sem voltunk a hatvanas években.

Legalábbis nem emlékszünk.