A nagy beruházások akkoriban is elhúzódtak itthon: az Operaházat sem sikerült az első nekifutásra felhúzni. Az építkezések az 1870-es évek végén igencsak lelassultak, és persze a költségek is a duplájára nőttek. Pedig akkoriban sem csak hazai forrásokból kellett gazdálkodni, sőt a főváros felajánlásán túl szükséges forrásokat Ferenc József tulajdonképpen zsebből fedezte, illetve a házi pénztárából.

A türelem akkor sem tartozott a pesti műértő közönség erényei közé, így aztán 1884-ben, amikor kilenc év után végre elkészült az Ybl Miklós tervezte épület, a megnyitón összesereglett tömeg nem várta ki a gálaest kezdetét, hanem a rendőrkordont elsöpörve vizsgálta meg, mire is költötték az urak az adófizetők és Ferenc Jóska pénzét. Néhányan az akkoriban még korszerűnek számító eszméket követve a javak újraelosztásába is belefogtak, a forradalmi hevületet állítólag egyebek mellet Munkácsy Mihály feleségének nyakéke bánta. Eközben azonban a főszponzor Ferenc József egy másik bejáraton - a ma is üzemelő királylépcsőn - már megérkezett, és a patália hangjai hozzá is eljutottak. Nem volt mit tenni, Podmaniczky Frigyes intendáns, a szabadságharc egykori huszárkapitánya katonai erényeit és kardlapját csillogtatva, a közben megérkező rendőri erősítéssel kiszorította a népet a magas kultúra szentélyéből.

Sajnos a közönség lelkesedése hamar alábbhagyott, és kellő mennyiségű, képzettségű művész híján az Opera sem tudta a megfelelő színvonalon ellátni a feladatait. A művészi és anyagi áttörést Gustav Mahler szerződtetése hozta meg. A szerző-dirigens előttünk már a fél Monarchiát bejárta, nekünk is csupán három évre sikerült marasztalnunk, aztán továbbállt Hamburgba. Ez a rövid idő is elég volt azonban ahhoz, hogy bemutassa itthon Wagner Ring-tetralógiájának első két darabját, és megindítsa a világhírnév felé a szerző hazájában sikertelen Parasztbecsületet.

Innentől kezdve az Opera évadai a Béccsel való vetélkedés lázában égtek, ma már elképzelhetetlen, hogy mekkora verseny folyt azért, hogy egy-egy ősbemutatóval megelőzzék a riválist. Ebből a szempontból Puccini volt Budapest abszolút jolly jokere, hiszen egy korábbi bemutató sikerének köszönhetően, az akkorra már Európa-szerte nagyhírű szerző személyesen tanította be az Operaház művészeinek a Pillangókisaszszonyt és A Nyugat lányát is.

Az intézmény fejlődése ezután az első világháborúig töretlenül folyt, és a hadiállapot ellenére is bemutatták még Bartók Fából faragott királyfiját, valamint a Kékszakállú herceg várát. Az Operaház ekkor érkezett zenitjére: a két világháború között szinte minden nagy karmester és énekes megfordult Budapesten, Richard Strauss is kifejezetten otthonosan érezte magát nálunk, gyakran járt ide saját szerzeményeit dirigálni.

A második világháborúban már a magyar zeneművészet átmentésében játszott kulcsszerepet az Operaház: a pincéjében vészelte át az ostrom napjait neves énekesek és karmesterek társaságában Kodály Zoltán is. A művészek ráadásul az óvóhelyek relációjában kifejezetten jól jártak az épülettel, hiszen a hidraulikus színpadszerkezet működtetéséhez szükséges vizet szolgáltató két kútból inni is tudtak, és mivel az Operaház külön forrásból kapta az áramot, világításuk is volt. Így aztán könnyen felkészülhettek Kodály Missa brevisének bemutatójára, amelyet nem sokkal később, a front elvonulása után meg is tartottak.

A vasfüggöny leereszkedése aztán kettévágta a pezsgő kulturális életet biztosító nemzetközi kapcsolatokat, és el kellett hogy teljen vagy húsz év, amíg az Operaház visszakerült a nemzetközi operatérképre, habár tehetségből itthon az ötvenes években, Otto Klemperer dirigálásának idején sem volt hiány. Az Operaház ezután már a történelem viharaitól kevésbé akadályozva folytathatta munkáját, komolyabb fennakadást egyedül az 1980-1984-ig tartó rekonstrukció okozott, amikor kicserélték a százéves színpadi mechanikát, amelynek, ha nem reped meg egy hengere, még ma is ki tudná szolgálni a rendezők igényeit.