Kérdés, felismeri-e a közönség Keserue Zsolt videójában a szovjet himnuszt. Mármint a közönség mind nagyobb ifjabbik fele. Mert lehet még jó néhány korosztály, amelyeknek talán ma is sajátos hiányérzete támad, ha a magyar himnusz elhalkultával nem harsan fel Alekszandrov szerzeménye; az iskolai ünnepélyek lemezjátszói minket felkészítettek a műértelmezésre. De mi lesz az ilyen irányban deprivált generációkkal?

Más kérdés, hogy mi, a képzettebbek mit hallunk ki a videóból. A képernyőn egy feketébe öltözött mimuslány, aki fehér arccal és fehér kesztyűkkel harmonikus-kifejező mozgást végez először a szovjet himnusz, majd az Örömóda dallamára. Vagy fordítva. Ami az angol Loop címmel együtt is meglehetősen nehezen kapcsolható a kiállítás vezérelvéhez, vagy ha mégis - gondoljunk csak bele - nagyon-nagyon lapos hozzájárulás. A kiállítást Esterházy Péter könyvének negyedszázada alkalmából, azonos, de kisbetűs címmel azért hirdette meg a Modem, hogy a meghívottaknak példát és inspirációt adjon: dolgozzák fel, kommentálják, ábrázolják úgy az elmúlt húsz évet, ahogyan a Kis Magyar Pornográfia megörökítette, hogy ne mondjuk, halhatatlanná tette az előző korszakot.

Nagy feladat, el kell ismerni, mert az író tökéleteset alkotott. De éppen ez könnyítheti is a részvételt, mert a könyv annyiféle, hogy bármelyik szálához lehet kötődni. Szent igaz: hol van a mai ügyvezetés annak a rendszernek a kompaktságától, komponáltságától és koherenciájától, amely Esterházy rendelkezésére állt? Ám iróniára, erotikára, halandzsára és drámára, mély társadalomismeretre és bohózati komolytalankodásra az irodalmi példa egyaránt biztat, s ebből külön-külön egy is elegendő lehet a jelen megénekléséhez.

Totális mű egy van a kiállításon. Nemes Csaba Remake-je ugyan nem erre az alkalomra készült el, és az az előnye is megvan, hogy sok fejezetből áll, ám ez mit sem von le abból, hogy nagy hatású, és csaknem az egész magyar valóságra figyel. Debrecenben újra látni-hallani a Combino song frivolitását, a Túrórudi fenyegető rettenetét, és ha az animációs ciklus zárókövének szánt elmefuttatás változatlanul hoszszadalmasnak tetszik itt is, az Elindul a tank végtelen kisszerűsége, a Rendőr a Holdon kétélű poézise ismét meggyőző. Hiányérzetet nem is az kelt, ha nem Modemék felhívására készült, nem most készült műveket látunk a válogatásban, hanem az, ha az ide küldött új műveknek nem sok közük van a felkéréshez.

Ha Esterházy a polcon maradt. A rendezés külön olvasószobát rendezett a kiállításba, és a polcra kitették Esterházy Péter műveit, ám mostanában mind gyakoribb, hogy tematikus, meghívásos pályázatokra némely kiválasztott ötletszerűen, igazodás nélkül küld munkát. Mindenesetre most is többségben van az olyan kiállító, aki nem emelte le a polcról, vagy hiába emelte le a huszonöt esztendős könyvet. Csurka Eszter egy szép, bárhol kiállítható, Francis Bacont is ismerő festményt küldött, Nagy Kriszta a várható szeméremajak-menynyiséget szállította, Köves Éva olajjal festett fotói szintén rutinszerűek.

Az utóbbi azért sajnálatos, mert Köves ezzel a technikával korábban súlyos állapotrajzokat közölt a józsefvárosi, budapesti, magyarországi valóságról. Arról, amelyet Bukta Imre most egy festménybe applikált videóval, egy rőzseszedő (öreg?)asszony folyamatosan mozgó képével tesz lerázhatatlanul kínossá, és amelynek a minősítésére Kicsiny Balázs egy egész építményt épített. A mester halála című installáció abszurd és tragikus, meg hideglelősen komikus: fekete-fehér kockákkal kifestett szoba, eldőlt létra és felborult
festékesvödrök, és a sarokban, a keze közül kiesett ecsetek mellett hever a szintúgy fekete-fehér kockás holt iparos. Hasonló abszurditást, a könyvre és a körülményeinkre ráérző együttest Csontó Lajos állít ki Barátok című, felpuffasztott bútoraival, erotikája, végre erotikája pedig feLugossy László együttesének van, amelyen a mozgóképes Trabantok mintha folyvást kéjesen nyögdécselnének.

Honfoglalás: Lakner Antal mozgó prizmatáblája csak három verziót mutat be abból az összeszámolható öt címerből, amelyeket a Lánchíd kapuzatára hatvan esztendő alatt felfaragtak - ez a legkonkrétabb valóságértelmezés a kiállításon. Amely kiállítás figyelemre méltó tárlat így, a nem kevésbé rendszerspecifikus polgármestercirkusz elmúltával.