Ki a hús a háznál?
Itt az ősz, a kipihent, sugárzó arcú bulvárcsillagok egyként lepik el a televízió képernyőjét. Közös vacsorákon csurog a zsír a szájuk sarkából, a kevésbé kipihent arcú, úgynevezett dolgozók közé állnak, hogy bebizonyítsák: ők is képesek az állatkertben vizilókakit pucolni, vagy képesek egy nagyáruházban targoncával dinnyét pakolni, jaj de vidám hangulatban. Fejhangon visítoznak, mint aki olyan biciklire pattant fel, amelyen nem volt ülés. Az RTL Klub romaparodistája új, köpködnivaló politikus bekeretezett fényképe után néz, főzőpárosok rugaszkodnak a nézőhódításnak, és általában véve is: nagy az élénkség.
A - nyár ide vagy oda - kevésbé kipihent arcú néző a televízió távirányítója segítségével próbál köztük ügyesen szlalomozva valami értelmes végcélhoz jutni, ám értelmes végcélból egyre kevesebbet talál, így a kevésbé kipihent arcú néző egy idő után mind tanácstalanabbul nyomogatja a tévékapcsoló gombjait. Mígnem az egyik csatornán hátukon nyeklő-nyakló cowboyokkal installált, vadul rúgkapáló bikák tűnnek föl.
Hol vagyunk, kérdi ekkor a kevésbé kipihent arcú néző. A Sportklubon vagyunk, állapítja meg a csatorna logóját látva. Először maga sem gondolja, hogy ez lesz a végcél, kapcsolgat tovább, de valahogy mindig visszatér a bikarodeóhoz, maga sem tudja, miért.
Tényleg: miért?
A szabályok viszonylag gyorsan kiderülnek számára: a merész rodeósnak nyolc másodpercet kell eltöltenie a vadul hánykolódó bika hátán, ha sikerül neki (pláne, ha határozott "lovaglással", szép stílusban), akkor a zsűri magas pontszámokkal jutalmazza. Ha nem, akkor a monstrum nyert, esetleg még elégtételt is vesz a vesztesen... A néző megörül: végre egy sztárokat bemutató műsor, ami egyértelmű, kétesélyes és valódi tétre megy.
"Nyolc másodperc hol nagyon rövid, hol nagyon hosszú. Attól függ, hol ülsz: a tévé előtt vagy a bika hátán", hallja ekkor, és bólogat: ez jó..., igen, ez rendben van. Aztán az egyik kommentátor a hánykolódó bikával szinte összenőtt "lovassal" kapcsolatban még azt is hozzáteszi: "Higgyék el, félelmetes ez a kentaurérzés." Ez is jó, nyugtázza a néző, és bólint később is, amikor valamelyik riporter megállapítja: "Itt nem lehetsz annyira profi, hogy túléld."
A néző ekkor leteszi a távirányítót, rátapad a képernyőre, bár eleinte azért Devecseri Gáborral ért egyet ("Ami a bikaviadalt illeti, én bikapárti vagyok..."), és teli szájjal röhög Austin Meieren, akit 6,3 másodperc elteltével lehajít magáról az egytonnás bika, majd felökleli, aztán még meg is tapossa. Mosolyog Luke Snyderen vagy Robson Palermón is, akit ugyancsak az aréna porába gyaláz az állat, de meghökken, amikor az egyik kommentátor azt mondja: "Azok a jó bikák, amelyek tudják: a versenyzőnek a porban a helye." És hozzáteszik azt is: "A bikák megmutatják a versenyzőknek, hogy ki a hús a háznál!" Kivált meghökken a néző, amikor kiderül, hogy a két kommentátor alighanem a hazai bikarodeósok közül érkezett. A sokszor kissé nyers poénok közé elhelyezett plasztikus mondatokból felsejlik számára: itt a bika is tisztelve van meg az életét kockáztató rodeós is. Meg örülve van annak, hogy képernyőre kerülhetett az amerikai versenysorozat, megmutatva országnak-világnak ezt a sportágat, amelyben ugyancsak sztárok láthatók, olyanok, akik kicsivel többet kockáztatnak, mint a mi dédelgetett csillagaink.
Akikről a következő hónapokban megint ki fog derülni, hogy nemcsak nyelni tudnak, de köpni is.
