A régebbi Republic-slágereknél (Minden mindegy, Hátha én vagyok) azonban végképp nyilvánvalóvá válik Balázsovits hendikepje: túl lágy, kislányos, mórikálós hang ez az effajta szövegekhez. Ráadásul sokkal inkább a színésznőt halljuk énekelni, aki nem előad, hanem kifejez, artikulál, játszik. Csakhogy ami a színpadon jó lehet, itt reménytelenül felesleges (Leveszem a ruhám, Az Isten ágyában).

Cipő karakteres hangszíne még a legegyszerűbb szövegeket is képes volt felöltöztetni, Balázsovitsé inkább elkeni. Mintha Halász Judit énekelne Elvis-örökzöldeket. Talán csak amikor a lírai részek keverednek a pörgősebb taktusokkal, akkor fénylik fel valami a lemez lehetséges erejéből (Örökre nem, Felhőtűnő).

Igazi köztes megoldás született tehát: Republic-rajongóknak túl puha és túl modoros, amit az eredeti zenekar sosem engedett volna meg magának, a semlegesek meg csodálkozhatnak, hogy miért nem inkább meselemezbe fektette erejét Balázsovits Edit.