Divat manapság iskolába vinni a színházat. És ez nagyon helyén való divat. Mert hasznos lehet, ha megbeszélendő életproblémákat dramatizált formában jelenítenek meg az iskolában, az is, ha normális társasági viselkedést, jó fellépést színházszerű jelenetben gyakorolnak az erre rászorulók, és az is, ha a színházba maguktól nemigen kívánkozó ifjak közé igazi művészetet visznek. Mint a Krétakör, a háromszemélyes Hamlet-sűrítményt. Ezeket azonban nem szerencsés öszszekeverni. Élet és művészet viszonya annál sokkal bonyolultabb, semhogy az esztétikai érték közvetlenül hasznosítható lehetne pedagógiai célra. Illetve, ha arra használják, a lényege vész el.

A KoMa társulat (csak emlékeztetőül: a név a kortárs magyar rövidítése) most Deres Péter fordítása nyomán, Lőkös Ildikó közreműködésével bevallottan iskolai felhasználásra készítette el Edna Mazya izraeli írónő darabjának saját változatát. Az alaptörténet (bűnügy) színházi és iskolai célra egyaránt alkalmas lehetne. A vád szerint négy tizenhét éves fiú megerőszakolt egy tizennégy éves lányt. Az ügy két évvel később kerül bíróság elé. A védelem szerint azonban a történet csaknem ellentétes olvasata is lehetséges, miszerint valójában a lány provokálta ki a csoportos szexet, hiszen már egy évvel korábban is hasonló helyzetbe keveredett, csak az az eset nem került bíróság elé. Ezúttal is csak egy túlbuzgó ügyésznő kriminalizálta az idétlen ifjak kissé goromba szórakozását.

Az egyórányi eseménysorban az élet kibogozhatatlan bonyolultsága reménytelenül összekeveredik a jogi csűrcsavarás útvesztőivel. Tanórán nyilván rengeteget lehet beszélgetni a dologról: lehet találgatni az igazságot, és lehet elemezni az életet és annak igazságszolgáltatási mását, aminek bizonyára lehet nevelési haszna. Bár szerintem ahhoz sokkal több konkrét, lehetőleg pontos ismeretre lenne szükség.

Művészi értelme viszont akkor lehetne, ha a néző drámaként élhetné át azt a hatvan percet. Ennek azonban a sok életközhelyet közhelyesen előadó szöveg éppúgy akadálya, mint Zrínyi Gál Vince átgondolatlan rendezése és a szokványos fiatalok közkeletű gesztusainak leltárba vételével beérő színészi játék. A rendezés egyik lényeges eszköze egy hatalmas, labdákkal teli láda, a másik a videó. A játszók videózzák egymást, de a távolból egy profi operatőr is követi az eseményeket. A kivetítőn megjelenő képnek csak ritkán van igazi funkciója, gyakran zavar viszont, hogy a nézőnek kétfelé kellene lesnie. De nagy baj ezzel az egyszerű, iskolai tornatermekben is bizonyára jól elhelyezhető felszereléssel nincsen. Az ifjú rendező azonban szinte biztos kézzel téveszti el, mikor legyen a játék tényszerű, és mikor kell értelmezni a szöveget. Az ügyvédek érveit merő demagógiaként hallhatjuk, ami a történet egyetlen minőségi, mélyebb drámai lehetőségét, titokzatos kétértelműséget próbálja eltüntetni. És ugyanígy egyszerűsít Guary Szandra néha természetes érzéseket hordozó, ám mindig a lány, illetve az ügyésznő igazát kifejező arca.

Végül a tények kétértelműsége és az értelmezés egyértelműsége közötti ellentétet egyértelműen befejezni sem sikerül. Amikor a színészek kimennek, a bemutató közönsége egy ideig tanácstalanul ül, aztán tapsolni kezd. De a játszók is tanácstalanok lehetnek - nem jönnek vissza meghajolni.