Velencéből jelenti kiküldött munkatársunk

Tessék hozzászokni, hogy ezt itt két évig kerülgetni kell - mondta Marco Müller igazgató a velencei filmfesztivál nyitónapján. És a helyszínen az ember meg is érti, mire gondolt: a Lido Casino előtti nagy téren javában épül a fejre állított fürdőkádra emlékeztető új fesztiválpalota, ezért mindenhova "hátsó bejáratokon" lehet bejutni. De nem érdemes ezen sokat tűnődni, mert a filmes események nagyon pörögnek.

Bár a Baaría című nyitófilm esztétikai értékei engem nem igazán hoztak lázba, annál inkább az olasz sajtót, ahol komikus harc és nyilatkozatpárbaj alakult ki róla. Az ízig-vérig baloldali rendező, Giuseppe Tornatore művét Silvio Berlusconi nagy nyilvánosság előtt dicsérte meg: szerinte a Baaría olyan mestermű, amelyet minden igaz olasznak látnia kell. Ezt Tornatore a sajtótájékoztatón megköszönte, mondván, reméli, hogy nem csupán amiatt a jelenet miatt ismerte el a politikus, amelyikben egy kommunista kiábrándul az eszmékből az 1950-es években tett szovjet kirándulása után. Minden idők legdrágább itáliai produkciója - mintegy 25 millió euróba került - azonban nem mindenkit lelkesített fel ennyire. A külföldi kritikusok között végzett gyors közvélemény-kutatás alapján kijelenthető, hogy szinte senkinek sem tetszett az olasz mester 150 perces epikus családdrámája, amely három generáció történetét öleli fel. Ismét fölmondja tehát az itáliai fasizmus és kommunizmus különböző fázisait, a szimfonikusok pedig rendületlenül húzzák. A Baaría olyan, mint az összes szentimentális történelmi olasz dráma, igaz, ezeket a magyar mozinéző nemigen ismerheti.

Yousri Nasrallah Seherezádé, mesélj egy történetet című drámája elképesztően pozitív hazai kritikákkal és azzal a hírrel érkezett a Lidóra, hogy ez minden idők egyik legjobb egyiptomi filmje. Az egyiptomi filmművészet szempontjából tényleg előrelépés a mű, amely meglepő nyitottsággal beszél a nőkről, társadalmi helyzetükről a mai Kairóban. Igazi női karakterek, sorsok jelennek meg, már az is forradalmi, hogy nem valami sztereotip mellékszerep jut a gyengébbik nemnek. Kár, hogy a kommersz műveiről ismert Waheed Hamed forgatókönyve olykor túl könnyű, a tragédiák túl felszínesek, még úgy is, hogy tisztában vagyunk vele: a filmben ábrázolt megaláztatások minden bizonnyal igaz történetek. A Családi kör ábrázolásmódja ugrik be róla, miközben különös reménytelenség is sugárzik a műből. A film fő figurája egy sztárriporter, aki miközben felgöngyölít egy történetet, maga is megtapasztalja a valóságát férje brutalitásának képében. Az igazság harcosa is áldozattá válik, az utolsó képkockákban épp önmagát készül meginterjúvolni, amikor reklámot kever be a szerkesztő.

Az első igazi sztármozi a Cormac McCarthy regényéből készült The Road (Az utazás) című versenymű. Kell hozzá némi nyitottság és fantázia, hogy elmerüljünk a világában: a mű a "világégés" után, az emberiség alkonyán játszódik. Mit gondolnak, mi történik ekkor? McCarthy szerint brutális állatokká és kannibálokká válunk, csaknem mindnyájan. Kivétel a főhős apa (az elképesztően jó Viggo Mortensen) és a fiú, akik együtt vándorolnak gyalog az óceánpart felé, gondolván, hogy ott más lesz a világ. John Hillcoat rendező jó érzéssel nem a horror vagy az akció irányába terelte a filmet, inkább a suspence-t, azaz a kitartott félelmet, illetve a drámai (olykor melodrámai) elemeket részesíti előnyben. És roppant finom eszközökkel egy spirituális vándorlást is képes volt belekódolni a műbe. Oscar-szagot érzek.