Kell ez a dresszúra
A blues családi örökség?
Egyáltalán nem, a tágabb családban se zenészek, se zenerajongók nincsenek. Zenei általánosba is csak azért járattak a szüleim, mert én szerettem volna, negyedikes koromban pedig magamtól beiratkoztam klarinétozni. Nyolcadik után jelentkeztem a konziba is, de nem voltam túl szorgalmas, az meg nem bizonyult elégnek, ami séróból ment. Így kerültem a Madách Gimnáziumba. Ott kezdtem el érdeklődni a bluesszerű zenék iránt, még ha eléggé mindenevő voltam, a Rolling Stonestól a Led Zeppelinen és a Queenen át Matt Biancóig, Sadéig és a Simply Redig sokféle zenét hallgattam. A legerősebb hatást azonban kétségkívül a második világháború előtti déli fekete blues tette rám.
A nyolcvanas évek derekán, az internet előtti időkben honnan tudott ilyen felvételeket beszerezni?
Hajós András barátom és osztálytársam egyik nyáron Angliából hozta nekem az első olyan kazettát, amelyen régi, 78-as fordulatszámú lemezekről származó felvételek voltak hallhatók. Ez az anyag abszolút fordulópontot jelent az életemben. Azokon az ötven-hatvan-hetven évvel korábbi felvételeken nagyon személyes dolgokról énekeltek. Olyan történetekről, érzésekről, hétköznapi helyzetekről, amelyek velem is megtörténhetnek. Melyek akár az én dalaim is lehetnek.
Gitározni autodidakta módon tanult?
Abszolút, innen-onnan összecsipegettem az ismereteket, akkoriban kottákhoz és hangszeres trükkökhöz rettentő nehéz volt hozzájutni. Sokáig csak hobbiként, otthon a négy fal között, legfeljebb barátoknak zenélgettem. Még ha 1986 körül Hajós Andrással egyszer felléptünk a Bodonyi-féle Blues-kocsmában - finoman fogalmazva sem túl nagy visszhanggal. A gimnázium után az Államigazgatási Főiskolára mentem, ott dolgozott amolyan mindenesként néhány srác, akik történetesen a Dózis Blues Gangben játszottak. Összecimboráztam velük, és idővel a bulijaikon két szett között - szünetemberként - egy szál akusztikus gitárral bluesokat játszogattam. Aztán összebarátkoztam Szabó Attila gitárossal, 1991. október 23-án, a Kőkorsó sörözőben játszottunk először együtt Mississippi Delta Blues néven, később csatlakozott hozzánk Bacsek István szájharmonikás, így toltuk trióban három évig.
A korszak első számú hazai akusztikus bluesformációjába, a Dr. Valter and the Lawbreakersbe hogyan került?
A Lágymányosi híd budai lehajtója helyén egykor álló Crossroads kocsmában találkoztam velük először, egy alkalommal helyettesítettem a gitárosukat, aztán 1994 júliusában bekerültem a zenekarba. De továbbra is megmaradtam másodállású zenésznek. Az Államigazgatási Főiskolát végül nem végeztem el, de 1992-ben elmentem bankba dolgozni, azóta is ott vagyok, most épp különböző szállítói számlákat kezelek. Nekem ez mindig egy munka volt a sok közül, nincsenek ambícióim ezen a területen. Még a Megasztár után is visszamentem, aztán nem hagyott nyugodni, másfél évig megpróbáltam vállalkozóként csak a zenéből megélni. Nem sikerült.
Korábban ez a kettősség nem okozott feszültséget magában?
Nem. Reális lehetőségként a Megasztárig fel sem merült, hogy zenéből megélhetek. Nem szoktam lehetetlen dolgokra vágyni. Persze így sokkal nehezebb, rengetegszer előfordult, hogy vidéki fellépésről hajnalban értem haza, alig pár órát aludtam, s már mehettem a bankba dolgozni.
Azért elég kétféle élet ez. Az egyik pontosságot, fegyelmezettséget feltételez, a másik meg kellő bohémséget.
A civil létem jót tesz nekem. Fegyelemre nevel, nem engedi, hogy széthulljak, hogy délben keljek, hogy késsek. Nem mindegy, hogy fejben hogyan állnak össze a dolgok, hogy az ember zenészként is mennyire tudja saját sorsát a kezében tartani. Ahhoz igenis kell ez a dresszúra, hogy tudjam, mi az, nagy, szervezett rendszerben dolgozni, időre, megfelelő minőségben, felelősen elvégezni valamit.
A kollégák értékelik a másik énjét?
Sosem titkoltam, hogy zenész vagyok, de nem is hirdetem különösebben. Mindig tudtam, ez a két miliő túlságosan különbözik egymástól. Hogy a bohém srác látszat miatt akár konkrét teljesítmény vagy tettek nélkül is hátrányba kerülhetek.
Amikor jelentkezett a Megasztárra, mi vezette? Hogy rétegzenei képviselőjeként kipróbálja magát a mainstreamben?
Korábban az, hogy klubokban játszottam, meg Valterékkal lemezeket készítettem, egészen másfajta zenei egzisztálást jelentett, mint ami a széles értelemben vett popzenében van. Amiről én alig tudtam valamit. A Megasztár abszolút személyiségi pszichológiai teszt volt számomra. Néztem az első sorozatot, és néha felugrottam a székből, olyan csillogó tehetségeket, olyan elképesztő teljesítményeket hallottam. S mondtam magamban, milyen jó nekik, hogy ilyen dalokat énekelhetnek. Miközben nekem is megvannak szívügyeim, s hangsúlyozottan a népzenei gyökerű déli fekete blues régi barátja vagyok, mindig érdekeltek a popzene különböző áramlatai. S mindig is szerettem volna énekesként kipróbálni magam. Gondoltam, maximum az elődöntőig eljutok. Azt nem, hogy bejutok a tizenkettőbe. Hisz nálam tucatszám voltak sokkal jobbak. A Megasztár amúgy előadóként sokat fejlesztett rajtam. Sosem láttam ennyire hangsúlyosan, hogy az embernek igenis minden egyes alkalommal meg kell győznie a közönséget. S lehet úgy is szórakoztatni, hogy közben minőségi zenét játszik.
A Megasztár után nyilván a koncertjein is lényegesen többen lettek. Ahol persze nem azt kapták, amire számítottak. Miért nem próbált meg alkalmazkodni?
Nem akartam. Pedig már a 2001-től működő Someday Baby zenekarom létrehozásánál is lazítottam korábbi, akadémikus szemléletmódomon. Az motivált, hogy a régi bluesokat miként lehetne úgy előadni, hogy azok ma történjenek. Hogy miként szólal meg egy régi, húszas évekbeli blues, ha közben hiphopközeli dobot pakolunk alá? Persze továbbra is akusztikus maradt, de más dög lesz benne. Emellett pár éve létrehoztam a Cry Babyt, mert nagyon szerettem volna régi szurtos funkot játszani Hammond orgonával. Amilyet mondjuk James Brown vagy a New Orleansi-i Meters játszott. Balahoczky Istvánnal együtt írjuk hozzá a dalokat, s mostanra eljutottunk oda, hogy ebből a produkcióból is kettő lesz: a Soultramps játssza majd a lecsupaszított, nyers funkot, a szóló dolgaim pedig külön, saját néven futnak.