Ha mindezt kereskedelmi/marketing szempontok miatt tették volna, a kritika akár jogos is lehetne. Előéletüket ismerve és az új lemezt hallgatva azonban a szándék eléggé világos: a Mars Volta ismét vastagon szembement az elvárásoknak. Ahogy korábban szonikus szilajságuk varázsolta el az embert, úgy most éppen ez a meglepő letisztultság és visszafogottság. Ami persze, hangsúlyozottan tegyük hozzá, kizárólag korábbi énjükhöz viszonyítva értendő.

2001-ben amúgy sokan az épp induló Mars Voltára is hasonlókat mondtak, a viszonyítási alap akkor a kilencvenes évek végének ünnepelt punk-rock/hardcore csapata, az At the Drive-in volt, ahol a gitáros Omar Rodríguez-López és az énekes Cedric Bixler-Zavala pályafutását kezdte. Aki véletlenül 2001 elején a bécsi Flexben látta-hallotta őket élőben, az emlékezhet, hogyan taglózták le már az első percekben a közönséget, hogyan szűkült össze az ember gyomorban, hagyott ki hosszú percekre a lélegzete, hogy aztán a zsibbadás ott belül a koncert végéig megmaradjon. Fékeveszett frontemberek és a dalokat kordában tartó ritmusszekció, szaggatott üvöltések és meglepő melódiák, tömény, sűrű zene. Nem csoda, ha koncertjeik anno szűk hatvan percig tartottak. Abban az egy órában ugyanis minden megvolt, amiről a rock and rollnak szólnia kellene: lendületes, felforgató, kompromisszumok nélküli.

Fennállásuk hat éve alatt jobbára állandóan úton voltak, közben felvettek három nagylemezt, közülük a legutolsó (Relationship Of Command) minden valamirevaló kritikusi szavazáson a 2000-es év legjobb tíz rockalbuma között szerepelt. De épp az ezt övező/követő médiafelhajtás és a mainstream siker előszele volt az, ami Omar Rodríguez-Lópezt és Cedric Bixler-Zavalát arra ösztönözte, hogy még mielőtt végképp befutnának, váltsanak, és ehhez kapóra jött a korábban is létező instrumentális-dubos-elszállós projektjük, a De Facto, amelyet - miután kiegészült egy új taggal - átkereszteltek Mars Voltára.

A zenekar az elmúlt nyolc évben - a két alapítót leszámítva - folyamatos átjáróház volt, gyakorlatilag mindegyik nagylemezt más felállás rögzítette, bár mindez a végeredményen nem annyira hallható, hisz az afrofrizurás dalíró/frontember duó, Omar és Cedric mellett a többiek mindig is statisztáltak. A viszszaemlékezések szerint korai klubkoncertjeiket a káosz és a drogok intenzív használata jellemezte. Mindez eléggé plasztikusan megjelenik az első, 2003-as nagylemezen: a többtételes De-Loused In The Comatoriumot főként a gyertyát mindkét végén intenzíven égető művészbarátjuk, Julio Venegas halála ihlette. A közel ötszázezer példányban elkelt albumot - az azon tevékenyen közreműködő Flea-nek és John Frusciante-nek köszönhetően - a Red Hot Chili Peppers előzenekaraként népszerűsíthették, a turné közepén azonban újabb társuk, Jeremy Ward adagolta túl magát. E két testközeli haláleset győzte meg Cedricet és Omart, hogy végképp szakítsanak a keményebb szerekkel.

Nem szakítottak viszont az extrém kísérletező hozzáállással, a szélsőséges dalíró metodikával. Zenéjükben továbbra is gyakoriak és szélsőségesek maradtak téma- és tempóváltásokkal, a lágy, melodikus részek változatlanul és előszeretettel csapnak át egyik pillanatról a másikra a legvadabb kakofón őrjöngésekbe, és vice versa. Nagylemezeik koncepcionális építkezésű, hat-nyolc-tizenöt perces tételekben álló, szerteágazó, mégis koherens, elsőre nehezen átlátható és befogadható, de minden egyes meghallgatásnál újabb és újabb rétegeket, zenei finomságokat kínáló anyagok. Ezért is tűnt viccesnek, amikor idén egyik daluk, a Wax Simulacra miatt kapták első Grammy-díjukat.

De talán éppen ez a kiszámítható kiszámíthatatlanság volt az, ami egy idő után megkötötte a kezüket, ezért is gondolták úgy, megint csavarnak egyet a történeten. Bár Cedric Bixler-Zavala nyilatkozataiban rendre akusztikus albumról beszél, persze nem ők lennének, ha ezt is úgy értelmezték volna, ahogy az átlagember: az Ocrahedron című anyagon ugyanis végig elektromos hangszerek szólnak. Néha nem is visszafogottan. De éppen ettől a visszafogottságra való törekvésről (és persze az onnan való decens kibillenésektől) válik a Mars Volta ötödik stúdióalbuma érdekessé, az eddigi munkáiktól - a színvonal megtartásával - különbözővé. Legközelebb meg nyilván nem lesz rajta más, csak szüntelen szonikus őrjöngés.

Mars Volta