- Érdekes, hogy több romantikus mű után most egy kifejezetten "antiromantikusban" láthatjuk. Mit gondol, miért fontos manapság a megcsalásról filmet készíteni?

- A Két szerető tulajdonképpen a megszállottságról szól. Hogy milyen nagy szükséged van rá a személyiséged fejlődéséhez és a boldogság eléréséhez - de el is pusztíthat. A filmben ábrázolt szituációk nyilvánvalóan nem példaértékűek, de mi, emberek nagyon sokszor teszünk olyan dolgokat, amelyekről tudjuk, hogy rosszak. Különösen a párkapcsolatokban. Csupán azért, mert legtöbbször nem vagyunk arra képesek, hogy a dolgokat nagyobb perspektívában lássuk. James Gray tökéletesen ábrázolja azt a gyakori jelenséget, amikor a saját szenvedélyünk szinte felülírja azt az embert, akivel vagyunk. Fontosabbá válik mindennél. Valami ilyesmi történhet azokkal a nőkkel, akik nős férfiak szeretői, akárcsak az én karakterem a filmben.

- Az ön életében is szerepet játszott ilyen káros szenvedély?

- Hogyne! Amikor sokkal fiatalabb voltam, volt egy partnerem, aki nőtlen volt ugyan, de a drogot és az alkoholt sokkal fontosabbnak tartotta nálam. Szeretett, boldoggá tett, aztán mindig eltűnt, és azzal kínoztam magam, hogy biztosan bennem van a hiba. Később, az évek során azt biztosan megtanultam, hogy ne féljek a szenvedéstől. A szenvedés megtisztít a negatív dolgoktól, bölcsebbé tesz. Húszas éveim elején valaki megkérdezte tőlem, mi a legnagyobb rémálmom. Akkor azt mondtam, az apám halála. Amikor végül megtörtént, nagyon nehezen viseltem, de beláttam, hogy felesleges volt félni, a sors ellen nem tudunk mit tenni.

- Ön hihetetlenül gyorsan futott be, még Oscart is kapott nagyon fiatalon. Aztán hosszú időre eltűnt a vászonról.

- Tény, a húszas éveimben túlvállaltam magam. Egyszerűen még nem tudtam, hogyan kell nemet mondani. Visszatekintve olyan volt, mintha egy pisztolygolyó elől futottam volna rendületlenül. Egy idő után úgy éreztem, hogy kiürültem, nem éreztem semmilyen vágyat arra, hogy tovább fussak, illetve tovább dolgozzak. Megadtam magam: ott álltam, és úgy éreztem, nincs semmi mondanivalóm. Ezután nagyon sok minden történt. Meghalt az édesapám, férjhez mentem, gyerekeket szültem, és rájöttem, hogy létezik egy normális élet, túl a hollywoodi hazugságokon és depresszión. Nagyon boldog voltam anyaként, és eszem ágában se volt, hogy visszatérjek.

- Akkor hogyhogy mégis visszatért?

- Egyszer csak kezdtem fölébredni a hibernációból... Aztán Robert Downey Jr. megkérdezett, hogy van-e kedvem egy szerephez a Vasemberben. Nem mondtam nemet. Eldöntöttem, ha dolgozom is, csak olyanokkal teszem, akiktől kapok is valamit. Joaquin Phoenix és James Gray is ilyen ember.

- Az édesapja Bruce Paltrow, a neves rendező, az édesanyja Blythe Danner, Tony-díjas színész. Tőlük nem kapott semmilyen útravalót?

- Dehogynem! Édesapám nagyon sokszor vitt el a színházba, de nagyon ritkán a filmforgatásokra. És nagyon szerettem édesanyámat nézni hosszú órákon át, hogyan próbál a színpadon. Lenyűgözött az átélése. Amikor az ember az anyját csodálja kisgyermekként, nem véletlen, hogy követi őt felnőttként is. Olyan akartam lenni, mint ő. Nem azért lettem színész, hogy híres legyek, hanem azért, mert anyukám az volt. Ő tanított meg a szakma tiszteletére. Ezt sose felejtem el.

- Ön olyan hosszú ideje él Angliában, hogy sokan nem is tudják, hogy amerikai.

- Sosem érzek honvágyat, igaz, London mellett New Yorkban is elég sok időt töltök. Imádom New Yorkot, de talán egy kicsit túl intenzív város, és túl sok benne a paparazzo. A gyerekeim sokkal egészségesebbek lesznek, ha Londonban nőnek fel. Los Angelesben születtem, de ott nem szívesen élnénk, ott hiányzik a kultúra.

- Filmbeli partnere, Joaquin Phoenix a Két szerető forgatása után jelentette be, hogy visszavonul. Mi történt?

- Fogalmam sincs! Nagyon impulzív személyiség, az biztos. Ha benne van a szerepben, nem érdemes a közelébe menni. Az én technikámtól teljesen távol áll, ahogy ő dolgozik, de valahogy mégis képesek voltunk együttműködni.

Gwyneth Paltrow