Két szerető - Forgalmazza a Budapest Film

Valószínűleg ő is érezhette a skatulya szorítását, s ezért rukkolt elő egy tőle teljesen váratlan zsánerrel. A Két szerető ugyanis szerelmi dráma, ami meglehetősen messze esik a bűnben, korrupcióban fürdő utcáktól. De csak elméletileg. A Két szerető ugyanis ízig-vérig Gray-mozi: nem csupán azért, mert újra kedvenc színészére osztotta a főszerepet (Joaquin Phoenix), hanem mert újra és újra kulcsproblémáját, a döntéskényszerbe jutott ember dilemmáját dolgozza fel. Korábbi filmjeiben a bűn és a könnyű élet csábítása került feloldhatatlan konfliktusba a család és ezzel együtt a tisztesség látszólag visszahúzó körével. Mindkét alkotás a döntés fullasztó és tovább már nem halogatható feszültségét, és annak sokszor tragikus következményeit tárta elénk. Egy bonyolult és alaposan körbejárt helyzet egyszerű drámája érdekelte. Most viszont egy nagyon is hétköznapi helyzet vértelen tragikuma keltette fel az érdeklődését.

Leonard az öngyilkosság széléről tántorog vissza az életbe, mely ravasz kártyásként nemsokára két lehetőséget is felkínál neki. Az egyiket a csodálatos, vonzó, bohém életet élő Michelle (Gwyneth Paltrow) személyében, a másikat pedig a kedves, szürke és betonbiztosnak látszó Sandra (Vinessa Shaw) bőrében. Az egyik a boldogság harsány, vágyva vágyott, ám megszerezhetetlen verziója, mely az egekbe röpít és a szakadékba taszít, a másik a kiszámítható, racionális, papírízű változat, mely biztonságot és nyugalmat ad ugyan, de nem titkolja: mindez a hosszú élet unalmával jár együtt. Az előbbiért járunk moziba, az utóbbi köszön vissza a nappalinkban. De vajon mit is nevezünk valódi boldogságnak? Az unalmasan kiszámíthatót vagy annak izzó délibábját? A mérföldeket átugró táltos paripát, amelyik bármikor ledobhat a hátáról, vagy a szürke lovat, amelyik jó messzire visz ugyan, csak épp poroszkálva, öregesen?

A Két szerető erénye, hogy Leonarddal együtt vetjük fel és válaszoljuk meg a kérdéseket. Nem sziporkázó, tűzijátékos alkotás Gray új filmje, tartalmilag akár a Szomszédok bármelyik epizódjának a szüzséjét is alulmúlná, de az okos, a színészekre mindvégig odafigyelő rendezés, a mértéktartó színészi játék, a kitartott, lassú tempó megteszi a magáét: át- és megéljük Leonard dilemmáját. A végkifejlet pedig... Hát ennél ritkán látni szomorúbb, kiábrándítóbb, ám mégis életszerű "happy endet". Mintha a széles vászon varázsa és a nézőtér szürke valósága helyet cserélne hirtelen. Az fénylik föl, amit nem szívesen látunk viszont: saját hazugságaink szelíd és fölvállalt öröme.

Az a pillanat köszön itt vissza, amikor az ember okos fejével biccent, és már nem remél. A boldogság és a reménytelenség csöndes alkotása a Két szerető. Senki sem fogja eláztatni a zsebkendőjét, de az egymást ölelő "szerelmesek" látványát sokáig cipeli majd magával.