Hildegard Behrens

Nem tudom, szabad-e vagy illik-e. Illetve, illeni biztos illik, vagy legalább elmegy, megesik, de talán mégse lenne szabad olyan énekes haláláról beszámolni, akit az ember annyira azért mégsem szeretett. Attól persze lehetett még nagy csillag a nyolcvanas évek elejétől, és Hildegard Behrens az volt. Sőt: nagyok csillaga, szerettek vele együtt dolgozni. Karajan Saloménak szerződtette, Bernstein Izoldának, Solti Fideliónak. A Metropolitan világközvetítésén (ma DVD-kiadás) Hildegard Behrens volt Tosca, Domingo állt mellette, Zeffirelli rendezte, többet énekesnő nehezen érhet el a világban.

Nyilván enyhén ostobának látszik az, aki most azt bizonygatja, hogy azért Behrens hangjából az igazi, nagy volumen mintha hiányzott volna, a játéka pedig, legalábbis a Toscában erősen kifogásolható. Egy időben végignéztem az összes beszerezhető Toscát, hogyan ugranak le az énekesnők az Angyalvárból, messze Behrens volt a legidétlenebb, mert valahogy fölfelé próbálta meg levetni magát. Csak most, hogy ezt írom, jövök rá, hogy nyilván rendezői utasításra: az Isten elé, az érzelmes Zeffirelli szerint, fölfelé kell indulni.

Hildegard Behrens története mintha arról szólna, hogy nincs a világban elveszett tehetség, akinek énekesnek kell lennie, az valamiért csak azzá válik. Behrens énekesi tanulmányait megdöbbentően későn kezdte: huszonhat éves korában. Mai sztárok közül nem is egy ilyenkor már a leszálló ágba fordul, ő meg akkor ült be az iskolapadba. Pontosabban a sokadik iskolapadba, előtte elvégezte a jogi egyetemet is. Állítása szerint a jogi tanulmányok sokat segítették őt a szerepek elemzésekor - bárcsak volnának hasonló tapasztalataim.

Diploma után tovább tanult, csak most már énekelni. 34 évesen debütált, aztán röpke évek alatt mindent hátrányát behozta, hat év múlva már ő volt Salome Salzburgban, bár Karajan azt nem engedte, hogy a hétfátyoltáncot is ő járja el, külön táncosnőt szerződtettek a szerepre.

Lehet, hogy Behrens sikereinek ez volt az egyik titka: drámai szopránnak kifejezetten törékeny alkatú volt, el lehetett hinni, hogy a táncos és az énekes azonos. Csak hát drámai szopránnak sem volt éppen átütő erejű a hangja, felvételekről ezt persze nehéz pontosan megállapítani, de mintha erőn felül teljesített volna a nagy Wagner-szerepekben, mint akinek nincs mire tartalékolnia, elég későn kezdett ahhoz, hogy mindenképpen rövid legyen a pálya.

Rövid is lett, majdnem még rövidebb, mert 1990-ben valóban drámai befejezése lett a Metben Az istenek alkonyának, színpadi baleset folytán az összeomló palota Hildegard Behrenst is maga alá temette, gyorsan liluló monoklival kellett megköszönnie a tapsokat. A kilencvenes években a hang a fokozott igénybevétel miatt lassan összeomlott, a szerződések kifutottak, újak nem köttettek, hetven körül a drámai szopránok ritkán csillognak. Inkább sose. De a köztisztelet megmaradt: Hildegard Behrens éppen Japánban készült mesterkurzust tartani, amikor agyvérzés érte.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.