Sose tudható, mennyit lehet komolyan venni abból, amit művészek a műveikről nyilatkoznak. Megesik ugyanis, hogy az igazat mondják. Nem csak azt, amit egy adott pillanatban annak gondolnak, vagy amit egyszerűen figyelemfelkeltésre alkalmasnak vélnek. Hajdu Szabolcstól ezt tudhatjuk meg a Ne kíméld, akiket szeretsz! című darab előzményeiről: "...az emlékezet sarkít vagy gömbölyít, egy csattanóra, egy nagy fordulópontra, váratlan megoldásra stb. esik a hangsúly, és pont azok az apró részletek vesznek el, amitől a történet hiteles és egyedi, végső soron igaz lesz. Néhány hónapja kipróbáltam, hogy leírom néhány napomat (szándékosan néhány teljesen semleges napot) erőltetett összefüggések, kerekítések, a mindent arányos struktúrába rendező esztétikai reflex mellőzésével, túlzások nélkül, amenynyire lehet tárgyilagosan. ... Kb. 15 percenként készítettem egy bejegyzést, napi 12 órán keresztül. ... Színházi vállalkozásunk célja kiemelni egy ilyen napot a történések áramlásából és túlzások nélkül végigkövetni egy ember mozgását felkeléstől lefekvésig, megismerni családját, barátait, a közeget, ahol él, őt magát, legbelső gondolatait."

A cél lehet, hogy ez volt, az eredmény azonban más lett. Egyelőre tekintsünk el attól, hogy a művészetnek éppen a lényege a sarkítás és gömbölyítés virtuozitása. De a nézői emlékezet is sarkít és gömbölyít. Mire hazaértem Zsámbékról, már egy szép kerek történetre emlékeztem, amelyet legfeljebb kissé töredékesen adtak elő különféle szubjektív vetületeiben, valóságot és reflexiót, érzést és gondolatot kibogozhatatlanul összekeverve. A történet akár krimi is lehetne, hiszen egy rablógyilkosság áll a középpontjában, illetve kerül oda a néző elméjében, bármennyire is szeretné az író-rendező ezt is belesimítani a többi motívum közé. A harsonás lány markáns alakja, aki kurvának áll, ám megszökik, és akit egy jámbor rendőr a gyilkossal egyszerre keres, nem kevésbé erősen szervezi a nézői emlékezetet.

De természetesen a szöveg és a játék, a tér, a zene és a tánc is sarkít és gömbölyít, csak éppen trükkösen, megfordítva. Éppen a simítással. Ahogyan és ahová belesimítja a legrikítóbb motívumokat is. Ez a panelvilág virtuózan megformált közhelye. A díszlet, melynek felelőséről nem szól a színlap, sok mozgékony, különféle magasságú hasábból áll, és változatos egyformasága hol házsort, hol egész lakótelepet, hol utcasarkot, hol parkot, hol lakásbelsőt képes sugallni, de nem a köznapiságot, hanem a köznapiságba kopást érezteti. A Forte társulat tagjai középhangon beszélnek, fegyelmezetten mozognak, miközben szöveg és játék tele van költői ötlettel, humorral, halkan, de pontosan elcsattantott poénnal. Simkó Katalin az övébe tűzött nyitott ernyőkkel formáz nyíló virágot vagy pörgő labdát, Sipos Vera kedves szögletességgel kezeli az említett harsonát, Krisztik Csaba csupa belső feszültséggel adja a gyilkost, Kádas József mulya rendőrt, Blaskó Borbála fanyar madámot alakít. Andrássy Máté kajla-groteszk tánccal zárja le, üti el a történetet. Szögletesen sarkít, vidoran gömbölyít.