Nem könnyű olvasmány, ezt illik rögtön jelezni - az ember gyakran tétovázik a továbbolvasás és az idegen szavak szótára között -, ugyanakkor lefegyverzően sokszínű és körültekintő, miközben híján van minden mozgalmi elfogultságnak, irányzatosságnak. Talán a könyv eddigi szakmai sikere is jelzi, az építészet végre nálunk is egyre trendibb, és a többi kortárs művészethez hasonlóan kezd körbejárhatóbbá válni, de a kívülállók azért még mindig ugyanolyan tanácstalanul állnak egy-egy középület előtt, mint ahogy egy kortárs képet, regényt vagy színdarabot sem mindig tudnak "hova tenni". Nézik a homlokzatdíszeket, és nemigen látnak mögötte többet, miközben egy új ház azért sokkal több, mint pofás műtárgy. És itt ugyanúgy nincsenek egyetemes szabályok, mint máshol: ami szép, még nem feltétlenül lesz jó, nem sorsdöntő, ha valami a közepén kezdődik el, és az a klasszikusnak tűnő Bauhaus-szabály sem lehet annyira érvényes már, hogy a belső funkció formaként jelenjen meg az épület arculatában, amikor éppen a jelenkor legtöbbet idézett és magasztalt középületének, Frank Gehry Bilbaóba tervezett Guggenheim Múzeumának szeszélyesen hajtogatott titániumcsomagolása mond látványosan ellent a múzeumfunkciónak.

Azt Frampton is megállapítja, hogy a sztárkultusz átvétele persze jót tett a kortárs építészet píárjának, de az építészet azért szerinte sokkal több, mint a globalizációs tervező világsztárok hi-tec ikontornyai. Hol néprajz és szociológia, hol statika, fémművesség és sorozatgyártási technológiák, hol ökológia és várostervezés, sőt futurológia - ettől a sok-sok komponensétől szép, és ettől tűnik úgy, hogy könyve örökös áthallásokat képes előidézni.

Mert mit mondjunk mi, itt a mai Magyarországon arra, amikor valaki aszerint rangsorolja az építőanyagokat, hogy melyik előállítása igényli a legkevesebb energiát? (Természetesen a fa vezet, négyszer magasabb értékkel követi a tégla, majd ötszörössel a beton - végén a fémek jönnek huszonöt-százszoros energiaigénnyel.) Vagy amikor egy, a brit lakásviszonyok változásával amúgy húsz évre előre kalkuláló kormánytanulmány szerint náluk a zöldberuházások helyett már régen (egykori rozsdaövezetek újrahasznosításával) a barnamezősek dominálnak.

A modern építészet kritikai története 2002 óta már több kiadásban megjelent magyarul (az a történet nagyjából a kilencvenes évek elején ért véget), most azonban az idős szerző újabb hatvan oldalon a globalizáció korának új tendenciáit is megpróbálja értelmezni.

És sikerül neki. Tudjuk, a posztmodern óta már nem hihetünk egyetlen és kizárólagos történetben, de ha a végére ér, Frampton óriásmozaikját úgy teszi le olvasója, hogy valami súlyosan jelentős elemzéssel találkozott. És az lehet a jó építészet is, ami hasonlóan tág horizontokkal képes bánni és dolgozni.

TERC, 552 oldal, 5800 forint