- Még mindig akkora öröm a rendezés? - vallatnám, de méltatlankodó önsajnálat a jutalmam. - Mi benne az öröm? Hajnalban kikászálódok az ágyból, kicaplatok a helyszínre, és három órát tötyörészek, míg Vilmos letörli a napot az égről, hogy 30 másodpercig forgathassak. Aztán megint három órát lötyögök, míg bevilágítja a következő 30 másodpercemet. Az öröm nekem ott kezdődik, amikor hónom alatt a tekerccsel végre hazamegyek, leülök, összerakom, fölzenélem, és addig gyúrom, amíg kijön belőle valami. Néha ami papíron egész jól nézett ki, sántít, mert valahogy antihős lett a hősből. Ilyenkor, ha lehet, hozzáforgatok, ha meg nem, akkor kikaparom a szemétből, amit kidobtam és visszavakarom a figurát az élők sorába. Ezeken a színészeken nincs mit rendezni, azért választottam őket. Ha nagyon muszáj, diszkréten a fülükbe súgom, hogy egy kicsit szomorúbban vagy vidámabban. Az öröm nekem nem itt kezdődik, hanem a forró zuhanyban!

Zuhanyból, ha langyos is, jócskán kapunk a nyakunkba, ahogy visszabaktatunk a helyszínre, mert a kis bisztró előtt Zsigmond Vilmos épp most indítja az esőgépet, s ettől ötven négyzetméteres körzetben hirtelen bánatos ősz lesz. Woody arca anynyira felderül, hogy elfelejti, mostanáig egy fél szót sem volt hajlandó elárulni a sztoriról: - Josh, egy Londonban élő gyökértelen, depressziós amerikai író, meghívta ebédre Frieda Pintot. Zuhog az eső. Nem baj, hozok esernyőt, nógatja Josh, tehát világos, hogy több jár a fejében, mint puszta ebéd. Akkor süssön a nap, ha a dolog plátói, nem?

A tenyérnyi, zsúfolt étteremben Zsigmond épp befejezi a közelit. Észrevesz, kiinteget a kirakaton át és beinvitál. - Ez a film rajtad áll vagy bukik! - üdvözlöm. Biggyesztő mosoly. - És ezért nem tudunk elmenni vacsorázni. Mert fogalmam sincs, mikor végzek. Ekkora napsütés, hogy a fene egye meg!

- Ez a harmadik filmje Vilmossal. Mi az, amit csak ő tud? - kérdem a visszajátszó monitorhoz ragadt Allent. Meg se fordul, szuggerálja a képernyőt. - A világ egyik, ha nem a legjobb operatőre. Soha nem nyúl mellé. Fantasztikus szeme van. Ezt nézze! Úgy tud világítani, ahogy senki, könnyű vele dolgozni, tele van energiával, ötletekkel, Most például borongós őszt varázsolt nekem a londoni nyárból. Ezt a filmet kozmopolita világvárosra írtam, nem számítottam, rá, hogy sokkal kevésbé lesz kezes az időjárás, mint mikor a Match Pointot forgattam itt Londonban.

Allen híres arról, hogy New York-i éjjeliszekrényének fiókjába dobálja a cetliket, melyekre ötleteit írja. - Most miért pont ezt halászta ki? - kérdem, hátha még többet elárul a készülő film szüzséjéről. - Mert ürügyet kerestem, hogy Frieda Pintóval dolgozhassak - csillan fel szemében az örök férfi. - De most őszintén, hát nem lélegzetelállító? Életben még szebb, mint filmen.

Pinto természetesnek tekinti, hogy saját cipőjében, farmerjében játszik, és egyetértően bólogat, mikor rákérdezek, hogy első találkozása Woody Allennel ugyanúgy három perc alatt zajlott-e, mint annak idején Scarlett Johanssoné. - Nem kellett betanulnom jelenetet, nem volt kamera, leültetett szorosan maga mellé és beszélt. Iszonyú zavarban voltam. Tíz szót, ha szóltam. Aztán vázolta, mit szeretne látni, kiküldött a szobából, visszarendelt, megcsináltam, hazamentem, és néhány nap múlva felhívott az ügynököm, hogy enyém a szerep. - És mi a szerep? - kérdem. Beszippantja az ajkát. - Nem kaptam meg a forgatókönyvet, jelenetről jelenetre forgatunk. Londoni egyetemista vagyok, akár én is lehetnék. Woody azt mondta, nyugodtan játsszak el a szövegemmel, ha nem hangzik természetesen. Csak néztem rá nagy szemekkel. Hogy én írjam át Woody Allent?! - Josh Brolin rákontráz. - Nekem és Anthonynak (Hopkins - a szerk.) persze ideadta a teljes könyvet, különben nem vállaltuk volna. Aztán töredelmesen bevallottuk egymásnak Tonyval, hogy mind a ketten vagy 40-50-szer elolvastuk, mert Woody fenomenálisan ír, de nagyon fajsúlyos szöveg. Talán Mozart muzsikája ilyen azonnal felismerhető kompozíció. Ha nem kapod el a ritmusát, hamis vagy. Meghasonlott, megkeseredett, elvált írót játszom, de előre leszögeztem, nem Woody Allent, mert ebbe a csapdába nem akartam besétálni. Norman Mailerre emlékeztet a figura, szuperintelligens, érzékeny, gyökértelen értelmiségi, mindig fölturbózva, mindig a spiccen.

Brolin előbb jelentőségteljes, hosszú mosollyal támasztja alá Allen rendezői hitvallását, hogy a jó színészt nem kell rendezni, s csak aztán kommentálja. - Nem igaz. Nem nyalogatja az egódat, az biztos. De mivel ő is a mi fajtánk, pontosan tudja, hogy a színész a legbizonytalanabb állatfajta. Reszket az elismerésért. Minden jelenet után odakúszik a rendezőhöz, hogy csináljam-e másképp, és ha az a válasz, hogy álljunk át a következő képre, azonnal kattogni kezd az agya, hogy biztos elszúrtam, és már megy is a telefon az ügynökömnek, hogy ki vagyok rúgva. Woody, Oliver Stone, a Coen testvérek nem bírják a hollywoodi lufizást. Nekik a film ugyanolyan kemény meló, mint nekünk. Ha bajuk van, megmondják. Más kérdés, hogy ritkán van bajuk.

Ebéd után mosolygós tandemben feltűnik Javier Mendez, spanyol pénzproducer, és Letty Aronson, Woody húga, aki a produkció kreatív integritásáért felel. A spanyol finanszírozónak ez a második közös filmje Allennel, de büszkén jelzi, hogy már a harmadikra is megvan a pénz, amit jövő nyáron Párizsban forgat a mester. - Carla Bruni Sarkozy méltatlankodott, hogy még nem játszott nálam - szúrja közbe lazán Allen, de keményen elhárítja, hogy ebben a filmben azért osztotta az elbűvölő külföldi műkereskedő szerepét Antonio Banderasra, mert meg akar felelni a spanyol kvótának. - Ahogy valaki bedobta Banderas nevét, nem is mentem tovább. Pont ilyen sármos, lelkes, nagydumás fickóra gondoltam.

Se Allent, se a producereket nem aggasztja különösebben, hogy a "címtelen Woody Allen"-filmnek egyelőre nincs amerikai forgalmazója. - Augusztus harmincadikán veszem a kalapom, és szépen hazarepülök New Yorkba. Ősszel vágok, aztán újév után a nagyokosok a szokásos áltudományos alapon majd csak kitalálják, hogy a kedves néző februárban, augusztusban, vagy jövő novemberben lesz olyan hangulatban, hogy éppen az én filmem kell neki.

- És mikor ad címet neki? - kérdem. - Előbb lássuk a medvét! - köhécsel. - Ötletelni szoktam közben is, de ha a végén a film csapnivaló, nem adok neki orrbavágós címet, hanem amennyire tudok, megpróbálok elbújni. Csak akkor rukkolok elő durranós, magabiztos című mozival, ha hiszek a portékámban.

London, 2009. augusztus