A magyar fület persze könynyű becsapni. A műsorvezetők guráli tájszólása, amely a lengyel nyelvnek egy sistergősebb, lágyabb változata, összekeveredve az épp sorra kerülő nepáliak kísérőzenéjével, s mindez visszaverődve és megbolondítva a környező hegygerinctől, valóban érdekes elegyet alkot. A hegynek az 1938-ban létrehozott és immár 41. alkalommal megszervezett fesztivál esetében azonban nem csak ebben van különleges szerepe. A rendezvény ugyanis a hegyi népek táncosait gyűjti össze, az ő hagyományaikat mutatja be a Himalájától egészen a Pireneusokig. A seregszemle története során hatvan ország 460 képviselőjét vonultatta fel, nem beszélve a kétszáz hazairól.

- Néha ilyen-olyan fórumokon felmerül a kérdés, hogy mi mit is keresünk itt - meséli nevetve Braun Miklós, a zsűri magyar tagja, aki több mint tíz éve képviseli a magyar színeket. A Mátra ugyanis a maga szerénynek számító Kékestetőjével szinte eltörpül a részvevő norvégok, törökök, macedónok, franciák, spanyolok, románok hasonló "adottságai" mellett. S bizony nemcsak Esterházy Péter, hanem időnként maguk a meghívók is úgy vélik: Magyarországon minden hegy, ami nem gödör.

A szakmai irigység persze jogos, a magyar együttesek ugyanis rendre jól, ha nem kiválóan szerepelnek a seregszemlén. A zakopanei fesztivál különben épp emiatt számít Európa egyik legrangosabb rendezvényének: a bemutató táncházak mellett mindmáig megmaradt a versenyszellem, amely három kategóriában (hagyományos, művészi feldolgozású és stilizált néptánc) hirdet győzteseket. Ez egyre ritkább a hasonló rendezvények körében, hiszen a csökkenő érdeklődés miatt a folklór egyre inkább a látvány, a show felé mozdul el. Váltás előtt áll a népművészet, magyarázza Braun Miklós, hiszen az érdeklődés fenntartása érdekében az egyre kevesebbeket megmozgató értékeket kénytelenek olyan elemekkel ötvözni, amelyek inkább az eladhatóság, a kommersz felé lendítik a folklórt. Nem minden nemzet termeli ki a maga Michael Flatley-jét, teszi hozzá elnéző mosolylyal, aki széles körben tenné kapós termékké a hagyományokból gyúrt néptáncshow-t.

Persze a látvány és a tradíció kényszerházasságából sem mindig születik gagyi. Hiába keveredik ugyanis egyszer csak a Quimby zenéje a harmadik kategóriában induló salgótarjáni Kodály Zoltán Együttes produkciójába, a végeredmény hangos ovációra és vastapsra kényszeríti az amúgy kényes ízlésű, telt házas közönséget. Sőt nem ritka a türelmetlen közbetapsolás sem. (Többen már ekkor a fődíjat, az Arany Fokost is emlegetik. Igazuk lesz.) Érthető: a tüzes ritmus, az egyszerre mozduló, csizmaszárat csapdosó fiatal legények látványa bizony nem akármilyen élmény. A kissé álmatag macedónok térdemelgetései, az itt is laza franciák színházi elemekkel kísérletező produkciója, illetve a főként csípőt és karokat megmozgató nepáli incselkedés (az udvarlás különféle szakaszait táncolták el) leginkább a kuriózumra éhezőket elégítette ki maradéktalanul.

A fesztivál különben épp a sokszínűség vonzereje miatt váltott néhány éve, és a szigorúan Európára koncentráló jelleget az immár indonéziaiakat és thaiföldieket is befogadó nemzetköziség váltotta fel. Hiszen ki tudja, honnan érkezik a néptánc belterjes univerzumát megbolondító, világméretű őrületet kiváltó, újabb Flatley?