Napjaink egyik legtehetségesebb és legsármosabb szvingénekese ezen az estén mindent megmutatott/bevetett, ami az utóbbi négy esztendőben őt annyira népszerűvé és kereskedelmileg sikeressé tette: hibátlan big band élén ad elő kortalan dalokat, kellő eleganciával és teatralitással, érzékenységgel és szentimentalizmussal. Mondhatnánk, korunk Frank Sinatrája ő, bár Michael Bublé tehetsége több fronton sem vetekedhet minden idők egyik legnagyobb amerikai entertainerének zeneiségével és egyéb adottságaival.

Persze már önmagában az is figyelemre méltó, hogy az idén harmincnégy éves kanadai énekes egyáltalán ebben a generációja számára eléggé idegen, rég letűnt zenei világban lelte meg önmagát. Mint korábban többször nyilatkozta, olasz származású nagyapja vezette be Ella Fitzgerald, Frank Sinatra és a Mills Brothers univerzumába, aki nemcsak megmutatta neki ezeket a felvételeket, de az első énekóráit is fizette. (Bublé amúgy 2005-ben nagyapja tiszteletére felvette az olasz állampolgárságot.)

Tizenhat évesen próbálkozott először helyi klubokban, a következő években szinte minden lehetőséget megragadott, hogy megmutathassa tehetségére, hajókon, karaokebárokban, bevásárlóközpontokban és vállalati rendezvényeken egyaránt énekelt, egyszer még a Mikulás szerepét is bevállalta. Plusz több tehetségkutató versenyre benevezett, általában több mint kevesebb sikerrel. De egészen 2000-ig kellett várnia, hogy véletlenek szerencsés sorozata után végre valaki felfigyeljen rá.

Az egyik vállalati partin hallotta őt Michael McSweeney, aki kért tőle egy demo CD-t, azt megmutatta Brian Mulroney egykori kanadai miniszternek, aki azon nyomban meghívta lánya esküvőjére énekelni. Ott mutatták be a többszörös Grammy-díjas David Foster producernek, aki korábban többek között Michael Jacksonnal, Whitney Houstonnal, Céline Dionnal, Barbra Streisanddal és Andrea Bocellivel is dolgozott. S aki - némi győzködés után - végül a kezébe vette Bublé bemutatkozó albumának irányítását.

A 2003 februárjában megjelent cím nélküli nagylemez mindezek ellenére az Egyesült Államokban nem váltott ki különösebb visszhangot (igaz, Angliában, Dél-Afrikában és Ausztráliában egyaránt jól fogyott), a két évvel későbbi It's Time viszont világszerte átütő sikert aratott, többek között rekordideig, hetvennyolc hétig vezette a Billboard dzsesszalbumlistáját, és Michael Bublé számos Juno-díjat (a Grammy kanadai megfelelőjét) is bezsebelhetett érte. A 2007-es Call Me Irresponsible ilyen csúcsokat nem hozott, viszont világszerte ötmillióan voltak rá vevők, az ezt követő, két évig tartó világ körüli turné során Bublé több mint negyven országba is eljutott. Az i-re a pontot pedig az a bizonyos Madison Square Garden-beli koncerttel tette fel, amelynek esszenciáját nemrég jelentették meg CD-n és DVD-n.

Michael Bublé sikerének számos oka lehet. Mindenekelőtt az, amilyen ügyesen és ízlésesen ötvözi a múlttat a jelennel, repertoárjában - ennek megfelelően lemezein - többféle korból válogat dalokat, negyvenes évekbeli Broadway-betéteket éppúgy, mint kurrens popslágereket. Esetében persze szó sincs trendi eklektikáról, nála a big band hangszerelés és a makulátlan előadásmód minden esetlen kikezdhetetlen, akár Frank Sinatra-örökzöldet, akár Nina Simone-slágert, akár Queen-dalt, akár saját szerzeményt énekel.

Bublé született entertainer, magabiztos, profi, mégsem lelketlen, sőt, kifejezetten empatikus és kommunikatív, aki pontosan tudja, mikor, meddig mehet el (például a combsimogatásra való felhívásban), mikor kell megszólalnia és mikor csendben maradnia. Klasszikusan elegáns, mégis modern, gondozottan kócos, még a borostája is formára van nyírva, tagadhatatlanul szentimentális alkat, de hát a hölgyek ezért is őrülnek meg érte. Viszont remekül énekel, remekül uralja a színpadot, remekül játszik az érzelmekkel. A mindemellett megint letett az asztalra egy minden ízében profi produkciót.

Michael Bublé