Párnaellenőrzés van! Akinek szép a párnája, és nincs morzsa az ágyában, ajándékot kap! - kiáltja el magát Vörös Zoltán, amikor betoppan egy kórház gyermekosztályára. Felpezsdül az élet, mindenki szalad megigazítani a párnáját; a levegőben máris játékillat terjeng. Gyakorlott bohócdoktorként felméri, mire van idő és lehetőség. Ha szobáról szobára kell haladnia, lufihajtogatással, bűvészjátékokkal, találós kérdésekkel ajándékozza meg a kis betegeket. Például: melyik a világ legfélelmetesebb állata? A kisegér, mert attól sikítoznak a legtöbben. S közben elkészül a lufikisegér, és lehet kiáltozni, hogy "egér van a szobánkban"!

A lufihajtogatás öröme... - magyarázza Vörös Zoltán, de inkább felpattan, lufit és pumpát kap elő a zsebéből, s lufihurkát fúj, amelyből elképesztő gyorsasággal varázsol kiskutyát. Átnyújtja, és rám mosolyog. Visszamosolygok. "Ennek a pillanatnak, amit most éreztél magadban, hihetetlen ereje van" - komolyodik el.

Nem is emlékszik pontosan, miként kezdődött az egész. Ahogy bohócként járta az országot, az előadások előtt vagy után rendszerint meglátogatta a helyi kórház gyermekosztályát. Egy-egy ajándékprodukciót beilleszteni a napba sosem okozott gondot. "Aki játszik velem, ajándékot kap, és a legnagyobb ajándék maga a játék" - vallja Vörös Zoltán.

Pedig sosem volt színpadi alkat, az iskolában sem lépett fel versmondóként. Középiskolásként az őszibarackszedő táborban találkozott egy artistagyerekkel, aki bemutatta labdazsonglőr- és pantomimtudományát. Nagyon felbosszantotta, hogy ő nem tud ilyet, így aztán elsajátította a szakmai fortélyokat. Később egy spanyolországi delfináriumban látott egy bohócot, és úgy érezte, szívesen odaállna mellé labdázni.

Mégis üzleti pályára lépett a kilencvenes évek elején, miután befejezte a tanulmányait. S miközben a gyermekruha-vállalkozását alakítgatta, a fejében már kezdett összeállni egy jelmezekből-tréfákból-játékokból szőtt műsor. Amikor váltani akart, a ruhaüzletben búcsúbulit szervezett és Télapó-jelmezben lépett fel. Egy ismerőse hívására ezután gyermekműsorokkal, illetve karitatív tevékenységgel foglalkozó csapathoz került, és lassan megtalálta, amit igazán szeret. Ahogy felvette a jelmezét és kisminkelt, lélekben is átalakult bohóccá.

Saját fellépéseit szervező csapatot hozott létre tizenkét éve, Bohócszínház néven. Az előadása kezdett csiszolódni, fényesedni - és ami korábban a hobbija volt, ma már a megélhetést biztosító tevékenysége. A pöttyös bőrönd titka című műsorral Vörös Zoltán nagyon szeret óvodákban, fesztiválokon fellépni. Szerencsésnek tartja egy bohóc életét, mert a közönség folyamatosan változik, őt is mindig új arcok várják. Járja az országot, és sok helyre visszahívják.

Ez áll Ranschburg Jenő pszichológus a Bohócszínháznak írt levelében: "Még ma is sokakban hiányzik a felismerés, hogy a test és a lélek szorosan összefügg. Amit a Bohócszínház csinál, nemcsak a kórházban ápolt gyerekek színvonalas szórakoztatása, hanem terápia is, aminek hatására a kis betegek jobban gyógyulnak, betegségük lefolyása kevésbé súlyos."

Kevés a különbség egy óvodai és egy kórházi gyermekközönség között - csak annyi, hogy a gyerekek pizsamát hordanak. A bohócdoktor úgy érzi, ő könnyebb helyzetben van, mint az orvosok vagy az ápolók, akik a konkrét bajjal nap mint nap kénytelenek szembesülni; neki ezt pszichésen nem kell feldolgoznia. Bohócként máshogy fogadják őt a gyerekek. Amíg az orvos vizitel és a hideg fonendoszkóppal meghallgatja a kis betegeket, Vörös Zoltán színes pillanatokat visz a kórterembe.

Tényleg olyan könnyű helyzetben van egy bohócdoktor? - vetem közbe. Elgondolkozik. "Segít a jelmez és a játék varázsa" - feleli aztán. Az ismerősei is mindig arról faggatják, miként lehet feldolgozni a sok betegséget és szomorúságot. A válasz egyszerű: nem lehet. De ott a rengeteg képeslap és színes rajz, amely a gyerekektől érkezik. Ezek adnak erőt. "A játék pillanataiban a gyerekek szemében ugyanazt látom, mint az oviban vagy a játszótéren. Bejön a bohóc, és minden elfelejtődik" - teszi hozzá. Ő maga is átélt nehéz kórházi pillanatokat: gyerekként összeégett, az apját pedig kemoterápiás kezelés segítségével gyógyították meg.

Szívesen látják Vörös Zoltánt az ápolási igazgatók, a főnővérek, a kórházi dolgozók. Fizetséget itt természetesen nem kap a műsorért, csupán életre szóló élményeket. Egy édesanya például arról számolt be, hogy a gyereke még félig eszméletlen állapotban látta a bohócprodukciót, majd amikor elkezdett felépülni, ő mesélt az anyjának a bohócról, és várta, hogy mikor tér vissza.

Fotók segítenek felidézni sok szép pillanatot. A bohócdoktor odanyújtja az albumot, és halkan annyit mond: "Ez az album közel áll, ott belül." Semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor fekszik az ágyon egy kisgyermek, csövek lógnak ki belőle, és csak a szemében látszik a vidámság. Az ágyát kiskutyákkal, pillangókkal, papagájokkal lehet körbedíszíteni, és integetve elköszönni tőle: Viszontjátszásra! Ha Vörös Zoltán utólag kap egy képeslapot: szia, meggyógyultam! - ez bármilyen helyzetre segít neki felkészülni.

A betegségről általában nem beszélnek a gyerekek, és erre a bohócdoktor sem szeret rákérdezni. Annak a pillanatnak a játék öröméről kell szólnia - és ehhez egyébként bohócjelmez sem kell. Néha elég egy mesekönyv, egy kézbáb, egy színes kréta. Vörös Zoltán szerint a játszótéren dől el, hol kezdődik egy bohóc története. Amikor annak idején a (ma már tizennégy éves) lányával játszótérre ment, homokvárat épített, és az igazi sikert nem is a vár, hanem a kiásott gödör aratta. Odatódultak a gyerekek, és beletették a lábukat. Ő betemette, és csak az húzhatta ki a lábát, aki mondókát vagy versikét mondott. A nagy nevetés és visítozás hallatán hamarosan a szülők is körbeállták a homokozót.

Hófehérkéknek hívja a kórházi dolgozókat, törpéknek a kis betegeket. Hófehérkék, hány törpe van itt? - kérdezi, amikor megérkezik valamelyik gyermekosztályra. Legtöbbször az orvosokat és a nővéreket is könnyen bevonja a játékba, ők ugyanúgy átélik a varázslat pillanatait.

Nemzetközi szinten is szeretné megosztani másokkal a jó tapasztalatokat és módszereket. Nem hálózatra gondol Vörös Zoltán, hanem olyan baráti és szakmai kapcsolatokra, amelyekkel egymást segítik a kórházi gyermekprogramok megálmodói. Ezt tervezi-szervezi mostanában.

Lufiból hajtogatott virágot nyújt át búcsúzóul, a levelén zöld béka üldögél. "Add oda valakinek, akit szeretsz!" - tanácsolja, és figyelmeztet, hogy a virágot gyorsan tegyem vázába, de ne sokat vágjak vissza a szárából.

Jelentem, a virág azóta sem hervadt el.