Ha valakit ez megnyugtat: a mieink csak szerény képességű ipari tanulók a nagy olaszok mellett. Andreotti például a filmben felelősséget vállal 236 ember haláláért közvetve vagy közvetlenül, és a halottak között van újságíró, politikus, Falcone bíró és Aldo Moro, akit nem volt nagyon sürgős kiszabadítani, így aztán addig-addig nem tárgyaltak, amíg a Vörös Brigádok kénytelen volt lőni. Lehet, hogy tényleg így volt, és akkor különösen szép, hogy Andreotti ma is él, szabadlábon van, néha megjelenik a tévében, és elment a róla szóló film bemutatójára is. Igaz, nem volt megelégedve a látottakkal.

Pedig van egy szép jelenet, ahogy Andreotti ül a lóversenyen, és egyre izgatottabb, fölpattan, látja, hogy fut a lova, az élre tör, közben pedig a motoros bérgyilkosok már üldözik Salvo Limát, Palermo egykori polgármesterét, Andreotti prokonzulját, az Európai Parlament tagját, üldözik, célba veszik, lelövik. Nem kell nagyon kutatni az emlékezetben, mikor is láttunk hasonlót a vásznon: a Keresztapa első részében Michael Corleone hasonlóan rendezte a családi ügyeit, amíg a gyermekét keresztelték. Ki ne szeretett volna legalább egyszer Al Pacino lenni?

Minden persze nem megy, Andreottit sem Al Pacino játssza, hanem Toni Servillo. Nagyon játssza: hajlott, enervált, lágyan nyújtogatja oda a rágott körmű kezét kézfogásra, teknőckeretes szemüveget hord, és lefelé pöndörül a füle, az arca, mint egy maszk, de éppen ezért hiányzik belőle Andreotti intelligenciája, mosolyának kedvessége, becsapós hivatalnoksága. Mert Andreottinak a neve is megtévesztő, inkább az isteni Augustusra emlékeztet, mint Juliusra, csöndes és ravasz, senki sem látta meg benne egy ideig a nagy ellenfelet. És mire meglátták, már késő volt, a film csupa halottról szól, és lám: Andreotti még most is él.

De ha Servillo egy kicsit túlzottan is démoninak játssza Andreottit, a film attól még gyönyörű. Már az első jelenet is az, ahogy a krónikus migréntől gyötört miniszterelnök fölemeli a fejét, éppen akupunktúrás kezelést kap, egy emberi sündisznó néz a kamerába. Aztán ott vannak a gyönyörű terek, üresen, ragyogóan, bevilágítva, az embernek eszébe jutnak az olaszországi élményei, mennyi termet kellett valaha átsétálniuk egy-egy fogadás alkalmával a dózséknak, a pápáknak, a hercegeknek és a zsoldosvezéreknek. Aztán megszólal a zene, nagy zenék: Fauré és Sibelius, de mire a stáblistához érünk, már csak a Trio játssza, hogy Da-da-da. El kellene szomorodnunk Paolo Sorrentino filmjén, azon, hogy a világ semmit sem tanul, és egyáltalán nem hajlandó megváltozni, de ha ilyen tehetségesen mesélik el mindezt, akkor úgy érzem, Andreotti is csak főszereplő egy száz év múlva bemutatandó operában.

A heti filmpremierek között van egy amerikai romkom, de a másik három európai: francia akció-krimi, olasz életrajzi Andreottiról, akit csak az Örökkévalóság Urának hívtak és mégy egy olasz, de ez már idős hölgyes vígjáték