A tömör, jól válogatott veszprémi tárlat kilencszáznyolcvankettővel kezdi, amikor a most hatvannégy éves festő még csíkokkal, végtelenül egyszerű színsávokkal fejezte kis sajátos tartalmait. A Star című fatábla első látásra nem több, mint függőleges fekete és sárga stráfok rendszere, amelyet csak egy derékszögű kivágás, a bal oldali két színcsíknak a lemetszése akaszt meg a monotóniában. (Hajlandóságban is) közelebbre kerülve azonban kitetszik, hogy e meglehetősen ádáz ellentétet, feketék és sárgák összefeszülését közbülső kis pirosas és zöldes futamok oldják, amelyek tovább lazítják az egyébként is széleiken ki-kifutó, fegyelmezetlen ecsettel meghúzott színszalagokat. Amely szalagoknak a színei dúsak és egyenetlenek. A sárgák hol vastag-zsírosan virítanak, hol kopottasak, mert beszívta őket a fa, vagy elfogyott az ecsetből a
festék, a feketék meg láthatóan úgy feketék, hogy ki tudja, hányféle színt rakott egymásra a művész, mire a rétegeikből feketeféle lett.

Ennek a fegyelmezetlen, láthatóan boldog festőiségnek köszönhető aztán, hogy a csíkos kép napsütötte, vidám mutatványosbódék, derűs, ideiglenes strandépítmények töredékének hat, és óhatatlanul felkelti ezek képzetét a rigorózus alapszerkezet ellenére. Alighanem ez Scully művészetének a lényege. A festő, akit méltatói nem ok nélkül tekintenek Mondrian és a klasszikus konstruktivisták utódjának, a nyolcvanas évek óta geometrikus kompozícióban gondolkodik. Veszprémi bemutatkozása szerint tegnapig-máig kizárólag vízszintes és függőleges négyszögűekből építkezik, egymásnak feszülő és egymásra terhelődő színes téglalapokból, és egyetlen eszköze a derékszög. Ám elég egy pillantást vetni a Vass-gyűjtemény szemközti termében látható Josef Albers-képre, hogy kitessék a különbség a Bauhaus-mester szigorú geometrizmusa, szép, színes sterilitása, meg a Scully-képek sajátos rendje között.

Scully fest és látszik, hogy miként fest. A Two Windows Grey Diptych jobb oldali tábláján (a képcímek megmaradtak végig angolnak, nem a mi dolgunk a fordítás), egyszóval a diptichon jobb oldali tábláján először ritmikus ecsetcsapások adnak életet a feketének, mintha szabdalnák a felületet, aztán vastagon fölkent festéknyomok hullámoznak, mintha táncolnának, végül ívelt, függönyszerű felületeket hagy maga után az ecset. Mindezt egyetlen fekete sávon belül. Természetes hát, hogy a geometria fegyelméből felmentett formák, a homogén színekből felburjánzó árnyalatok, a síkszerűséget meghazudtoló faktúrák elszabadulnak, és képzetekre, képzettársításokra bujtogatnak.

A Small Grey Durango horzsolt fekete-szürke rendjével, csorbult élű, de ritmikus rendbe rakott hasábjaival úttestek kockakövezetének ritmusát kelti, a Passanger Line Red, illetve Green a külön darabként beillesztett betétjével és ezúttal simára festett felületével mintha márványberakás, modern inkrusztráció volna, a Pink Orange Fold, egyszerűségében és színeiben mint egy bizonytalanul fölrakott téglahalom. Nem mellesleg: Scully színei mesteriek. Tartózkodó, nagyon viszszafogott színskálát használ, de vörösei titokzatosan izzók, sárgái nagyon derűsek és nagyon komolyak, szürkéi kékesek, de akkor is elevenek, ha szürkék maradnak. Ezekből születik meg a Yellow Robe Red Figure 8.07. címet viselő óriásképnek az a leírva abszurd, de mégiscsak kikerülhetetlen hatása, hogy inkább vidám piros, mint vörös sávjai, vidor sárga téglalapjai egyszerre érzékeltetik egy csergeféle anyag vastag, puha melegségét, meg egy súlyos kőépítmény plasztikus súlyát.

Elhisszük Scullynak a tengert, noha egyetlen, nagyon komoly kék négyzet van a The Sea konstrukciójában. Absztrakt képei úgy ábrázolnak, mint a veszprémi Vass-gyűjtemény elvont Barcsay-remekei, amelyekkel tényleg rokoníthatók.