Újságot csinálni otthon, magunknak bajos, jön a kert, az unokák és a bosszankodás, hogy mit művelnek odabenn a többiek, akik persze soha többet nem veszik fel a telefont... Aztán azt a kis hírt betétetik a Robival, akinek örökös reszortja az öregek elbúcsúztatása. És aztán a feledés süket csöndje jön csak.

El lehet merengeni mindezeken - csak éppen nem Szenes Sándorral kapcsolatosan.

A most eltávozott Szenes Sándor újságíró kollégánk neve ugyanis fennmarad. Mert, hogy van neki egy könyve ugyanis. Egy fontos könyv. Alapmű.

Újságírói munka amúgy, interjúkötet, de műfajának valóságos remekműve, hézagpótló, és ha ő nem csinálta volna meg, a munkát később, más már nem végezhette volna el.

Interjúalanyai mind elmentek már azóta, Szenes Sándor az utolsó percben kérdezte ki őket.

A könyv címe: Befejezetlen múlt.

Először 1986-ban jelent meg - a szerző magánkiadásában. Másodszor - 1994-ben - szintén Szenes jelentette meg. Más kiadó nem vállalkozott rá, sem akkor, sem azóta.

A könyvhöz dr. Nyíri Tamás, a Pázmány Péter Katolikus Hittudományi Akadémia akkori professzora írt előszót. Már maga ez az írás is alapvetés, a zsidó-keresztény viszony kétezer évének tudományos és őszinte áttekintése, bevallása.

Maga a könyv hat alapos interjúból áll és egy bevezetőből. Ebben a riporter Szenes Sándor elmondja, hogy eredetileg az úgynevezett Auschwitzi jegyzőkönyv sorsát szerette volna dokumentálni, s csak a munka közben vált világossá, hogy - bár megtörtént ez a regisztráció is, de - ennél sokkal átfogóbb összefoglalás születik.

Mint az - ha szűk körben is, de - köztudomású, 1944 tavaszán két lezsidózott szlovák állampolgár - későbbi nevükön: Rudolf Vrba és Josef Lanik, egyszer majd utca őrzi emléküket Budapesten, egyszer... -, akik az auschwitzi kórházban, viszonylagos biztonságban raboskodtak, föladták ezt a biztonságot, és életüket kockáztatva, elképesztő kalandokat túlélve megszöktek a lágerből.

Tették ezt kizárólag azért, hogy figyelmeztessék a magyarországi zsidóságot - és nem zsidóságot - mi történik Auschwitzban, ahol már javában folyt akkor a magyarországi transzportok fogadásának előkészítése.

Céljukat elérték: szökésük után négy héttel, május elején a magyarországi történelmi egyházak főinek és Horthy Miklósnak is asztalán feküdt magyarra fordítva a szökevények által németül elkészített jegyzőkönyv, amelynek elolvasása után senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy az épp e napoktól kezdve deportált magyar polgárok többségét nem munkára viszik, hanem gázkamrába.

Ekkor a nagy egyházak vezetői közös nyilatkozatban tiltakoztak, mely tiltakozás elhangzott az ország összes templomában. A nyilatkozat, pásztorlevél tartalmazta azt is, hogy akik e borzalmas cselekedethez segédkezet nyújtanak, azok elveszítik egyházuk jóindulatát; sem ők, sem családtagjaik nem részesülhetnek a szentségekben, a bűnbocsánatban; a gyerekeiket nem keresztelik meg, haláluk esetén nem kaphatják meg a végső búcsút, ha katolikusok; az úrvacsorát, ha protestánsok, de talán még a templomok is bezárnak, és elnémulnak a harangok is.

Nos, bár ez a pásztorlevél elkészült, általános kihirdetésére azonban nem került sor soha.

Több mint négyszázezer magyar polgár - köztük százezernyi gyermek - deportálására és jó részük meggyilkolására viszont sor került.

Hogy ez miért és hogyan történt, történhetett, illetve nem történt, erre keres és sajnos ad választ Szenes Sándor egyetlen könyve.

A könyvben nem a túlélők szólanak, hanem a keresztény egyházak korabeli vezetőinek munkatársai, a jegyzőkönyv fordítója és a jegyzőkönyv "küldöncei", és egyháztörténészek: Éliás József református lelkész, Küllői-Rhorer Lászlóné fordító, dr. Zakar András katolikus pap, Török Sándor író, Hetényi Varga Károly tanár-tudós, és dr. Kis György katolikus plébános.

A "pártállami" Népszabadság egykori hírszerkesztője, egy időben debreceni tudósítója óriási felkészültséggel, csodás emberi beleélő képességgel készítette el az interjúkat.

Szenes nem kérdező csupán; egyenrangú beszélgetőpartner, aki gyakran korrigálja interjúalanyának pontatlanságait, és nemegyszer vitába is száll velük, mégpedig igen határozottan.

Volt szerkesztőségi kollégái halk szavú, csöndes, visszahúzódó, konfliktust kerülő embernek ismerték. Az interjúkból az derül ki, ami a szerkesztőségi "deszk"-ben úgy látszik nem volt feltűnő: Szenes Sándor nem csupán művelt, tudós újságíró volt, hanem roppant okos ember, pontosabban és ember is, mégpedig kemény ember, ha kellett.

Megkeményedése különösen szembeötlő a Zakar Andrással, Serédi hercegprímás titkárával való beszélgetésben. Jellemző, hogy e beszélgetések magázódva zajlódtak, míg Éliás Józseffel vagy az itt is csodálatos Török Sándorral tegeződött a riporter.

A védekező szerepbe kényszerült katolikus lelkésznek valóságos történelemórákat tartott, szinte valamennyi "kérdése" hosszasabbra, nagyobb terjedelműre sikeredett, mint az azokra adott válaszok.

A "riporter" nem csupán a hozzáférhető szakirodalmat dolgozta föl több nyelven, de hosszas levéltári búvárlásokat is folytatott, melyek során számos addig ismeretlen dokumentumot talált és publikált.

A könyv egyszerre lesújtó és fölemelő.

Hogy miért lesújtó, azt talán nem kell mondani, bár ma már mindent mondani kell, szájba rágni, mert nincsen már közös szavunk.

De fölemelő a könyv, mert rengeteg erőt adó emberi példázatot is fölmutat: bátor, önfeláldozó, gyakran egyházukkal is szembeforduló, katolikus és protestáns papok, lelkészek tucatjairól olvashatunk.

A könyv azt tanúsítja, hogy rendes embernek lenni, maradni mindig lehet. Legföljebb egy kicsit egyedül marad az ember. Vagy egy kicsit megölik őt. Hát, istenem.

A Befejezetlen múlt befejezetlen ma is.

Befejezve akkor lesz majd, ha a könyv kötelező olvasmány lesz minden magyar középiskolában.

Az még odébb van.