Akkoriban mindenekelőtt súlyosabb, baljósabb atmoszférájú dalaikkal kerültek a figyelem középpontjába és az ehhez kapcsolódó, horrorisztikus elemekben bővelkedő szövegvilágukkal. Persze már a zenekar furcsa, bizarr nevének hallatán is sokan felkapták a fejüket. A "keresztapa" Geezer Butler volt: a zenekar szövegeinek nagy részét jegyző basszusgitárosra nagy hatást gyakoroltak Dennis Wheatley fekete mágiás elbeszélései, így előszeretettel adott a daloknak okkultizmusra utaló címeket. A névhez a közvetlen ihletet pedig Boris Karloff 1963-as, azonos című horrorfilmje adta, amelyet a zenekar próbatermével szemben lévő moziban játszottak, s a pénztár előtt kígyózó sor láttán jegyezte meg állítólag Butler: "különös, hogy az emberek mennyi pénzt áldoznak arra, hogy ijesztgessék őket a vászonról". Hamarosan írt is egy számot Black Sabbath címmel, így amikor - elkerülendő, hogy összekeverjék őket egy másik, szintén Earth néven futó, tiszavirág-életű és jelentőségű együttessel - 1969 augusztusában nevet kellett változtatniuk, ennek az okkultista ihletésű szerzeményének a címe adta magát.

Black Sabbath

Már 1970 tavaszán megjelent bemutatkozó albumuk is bejutott a top 10-be, a még ugyanabban az évben publikált Paranoid című LP pedig nemcsak elképesztő kasszasikert jelentett - az Angliában listavezető korongról a címadó dal és az Iron Man egyaránt hatalmas sláger lett -, s népszerűségük a hard rock legjobbjaiéval (Led Zeppelin, Deep Purple) vetekedett. A következő években kiadott nagylemezeiken (Master Of Reality, Vol. 4, Sabbath Bloody Sabbath, Sabotage) tartották a kezdeti színvonalat, ezt követően azonban Ozzy Osbourne egyre megbízhatatlanabbá vált, és a zenekaron belüli feszültség meg is látszott az évtized második felében készült produkcióikon. 1979-ben aztán a többiek kiadták Osbourne útját, és a nyolcvanas éveket már a Rainbow volt énekesével, Ronnie James Dióval nyitották.

A vele készült két korong (Heaven And Hell, Mob Rules) ismét erős Black Sabbathot mutatott, de mint később kiderült, innen az út már csak lefelé vezetett. A következő évek sorozatos tagcseréket és közepesnél gyengébb nagylemezeket hoztak. Ward hol kivált, hol visszajött, Ronnie James Diót 1982-ben Ian Gillan váltotta, aki viszont 1984-ben visszatért az újjáalakult Deep Purple-be. Utóda a szintén ex-purple-ös Glenn Hughes lett, az ő posztját 1986-ban Ray Gillen vette át.

A zenekaron belüli jövés-menés gyakorlatilag az eredeti kvartett 1997-es újjáegyesüléséig folyamatos volt. A nyolcvanas-kilencvenes évtizedben a legmeghatározóbb két tag kétségkívül Tony Martin (ének) és Geoff Nicholls (billentyűsök), a legemlékezetesebb korong pedig az 1989-es Headless Cross volt. Az 1997-től ismét a legendás Osbourne-Iommi-Butler-Ward felállásban játszó Black Sabbath kiadott egy feledhető albumot (Reunion, 1998), azóta viszont csak Ozzfest-turnékon vettek részt. 2006 márciusában őket is beválasztották a Rock And Roll Hírességek Csarnokába.

Igazi, műfajteremtő zenei újításuk amúgy egy baleset következménye: a gitáros Tony Iommi fémmegmunkálás közben elveszítette két ujjának begyét. Mivel az ujjvégek a gyógyulás után is érzékenyek maradtak, ezért kímélésként gitárjának húrjait négy félhanggal lejjebb szállította (az első fekvésben így E-dúr helyett C-dúr szólt). Butler értelemszerűen ugyanígy lehangolta a basszusgitárját, és ettől a Black Sabbath zenéje vaskosabb, súlyosabb hangzást kapott.

Ez a lelassult, "málhás" tempójú zene a sötét tónusú, az okkultizmusra és a fekete mágiára folytonosan utaló szövegekkel és Ozzy Osbourne excentrikus színpadi akcióival, bizarr megjelenésével, féktelen viselkedésével a Black Sabbathot a hetvenes évek elejének egyik legnépszerűbb formációjává avatta, különösen az amerikai fiatalok körében. S nem utolsósorban a zenekar óriási hatást gyakorolt a metál következő nemzedékeire, különösképp annak black, doom és death irányzataira. De jó pár grunge-zenekar (Alice In Chains, Soundgarden) és hard core-legenda (Black Flag) tagjai nevezték meg őket inspiráló forrásként.