Becstelen Brigantyk - Forgalmazza a UIP-Duna Film

Quentin Tarantino zseni volt, és egy zseninek sok minden megbocsátható. Például, hogy látszólag tőle távol álló zsánereket húz magára, mintegy szerepjáték gyanánt, vámpír és távol-keleti kaszabolós filmeket ad elő a saját modorában, mintegy bizonyítva, hogy effélére is képes. Megbocsátható, hogy már nem is kívánja átírni a B filmeket, hanem tiszta heccből lemásolja őket, mintegy demonstrálva, hogy ezt is megengedheti magának. A Becstelen Brigantyk ennek a játéknak a következő fejezete. Most egy újabb zsáner került terítékre, a háborús filmet töltötte fel jellegzetes tarantinós ízekkel, nem törődve a történelmi és semmiféle egyéb hűséggel (ezt el is vártuk tőle), csupán a játékkal. Ürügyet keresett arra, hogy az őt érdeklő motívumokat újra egymáshoz fűzze: mozi, filmkészítés a filmben, ügyesen stilizált, önmagát is kifigurázó erőszak, kvázi valóság. Igazi l'art pour l'art a művészet zavaró jelenléte nélkül.

Jó hír, hogy nincs a százötven perces filmnek szinte egyetlen olyan pillanata sem, amely ne őrizné magán Tarantino keze nyomát. Az igen jó nyelvi leleménnyel megírt párbeszédek, a vérbő figurák, az idézetek, a filmes hagyománnyal való örök incselkedés. Csakhogy - és erről talán még inkább árulkodik az alkotás - a hosszúra nyúlt álarcosbál alatt a Mester valahogy elvesztette az arányérzékét. Pedig épp ezt szerettük benne a legjobban. Nincs olyan jelenet, amely ne lenne végletesen elnyújtott, mintha újabb és újabb frappáns mondatokat próbálna betuszkolni a különben is telített történetbe, ráadásul most először érezzük úgy, hogy kicsit mintha lézengenének az amúgy jól megírt karakterek a széttartó filmben. Mert bizony oda a régi feszesség, az ügyes dramaturgia, a Becstelen Brigantyk egymásra dobált jelenetekből próbál építkezni, olyanokból, amelyek közül jó néhány elhagyható vagy épp behelyettesíthető. Tetszőlegesen. Ráadásul a paródia, a szerepjáték ügyességén túl semmi sem látszik a filmben. Láthatóan nem akar mondani semmit a háborúról, a zsidókérdésről, a nácikról, a filmkészítésről, nem akar a múltunk mélyére ásni, nem érdekli, hogy ebből mi lehetne érvényes ma - ez persze lehet erény, de itt most inkább lustaságnak tűnik.

Egy tehetséges ember bűvészmutatványának, aki úgy csinál, mintha filmet készítene, de igazából csak egy viccet mesél el. A térdét csapkodva, bő gesztusokkal. Ha nem lenne Brad Pitt, aki most is roppant hálás, hogy nem az ő vállán nyugszik az egész film (a Blöff után ez a legjobb mellékszerepe), így tökéletesre csiszolhatja az olasz filmes bőrébe bújt déli nácivadászt. Ha van igazán emlékezetes pillanata a Brigantyknak, akkor az valahol itt keresendő. A többi meggyőző üresjárat, pompásan felcicomázott semmitmondás. A részletek kidolgozottsága, szerkezet nélkül. Egy szeretetreméltó ripacs lassan unalmassá váló modora.

Blöff, még ha annak nem is utolsó.