Aranykalitkában
Pályáján azért akad néhány csavar, elég végignézni, hogy 1980 és 1998 között hányféle stílusú zenekarban játszott és írt dalokat. Ahogy a gimnáziumi, hetvenes évekbeli hardrocktól a nyolcvanas évek mainstream újhullámán, majd underground dark wave-én át a kilencvenes évek elejének dirty rockjáig eljutott. Ilyen szélsőségek között kereste önmagát?
Mindig az adott életszakaszom lelkivilágához kerestem a legmegfelelőbb kifejezési módot. A különböző zenekaraimban írt dalaim mindig az aktuális belső világomat tükrözték, sosem játszottam szerepet bennük, mindig azonosak voltak velem. Bár elismerem, kívülről ez azért elég furcsának hathat. Ráadásul a profi zenélésbe Delhusa Gjon mellett kóstolhattam bele, aki hallott egyszer a Boutique nevű, Duran Duran-világú zenekarommal, és meghívott a zenekarába. Huszonegy éves voltam, nagy színpadokon, rendes hangtechnikai körülmények között játszhattam, mindez akkora élményt adott, hogy véglegesen eldöntöttem, zenész leszek.
Addig ez nem volt egyértelmű?
A családban ennek nem volt hagyománya. Édesanyám ugyan tízévesen beíratott klaszszikus gitározásra, de nagyon utáltam, hogy a hónom alatt a hangszerrel szolfézsra és gitárórára kellett járnom, miközben a haverok őrjöngve fociztak a grundon. Fél év után a szüleim is belátták, hogy nem érdemes ezt erőltetni. Aztán tizenöt évesen a Martos Flóra Gimnáziumban hallottam egy amatőr rockzenekart, amely Deep Purple-, Led Zeppelin- és Rolling Stones- slágereket játszott, a lányok meg csak ájuldoztak tőlük, meg folyamatosan visítoztak. Ekkor határoztuk el a barátommal, hogy zenészek leszünk. Két-három évig autodidakta módon tanulgattam, de szerettem volna továbblépni, úgyhogy elmentem gitáriskolába. Összesen öt évig tanultam, többek között a Postásban dzsesszt, aztán rájöttem, hogy a "kiművelt zene" elég távol áll tőlem.
Életművét tekintve nekem azért továbbra sem érthető, hogy jutott el a nyolcvanas évek elején a mainstream popig.
Bennem a különböző zenéket a dallamvilág kapcsolja össze. A Duran Duran ugyanúgy megmozdított bennem valamit, mint a Cult vagy a Mission. A körítés kevésbé érdekelt. Nekem mindenben kell lennie dallamnak, amit elfütyülhetek. Ez megvolt a Duran Duranban és megvolt Delhusa Gjonban is. Aztán elvittek katonának. Ami annyira megviselt, hogy kihozta belőlem az F. O. Systemet. Sokat jártam le a frissen megnyílt Fekete Lyukba, az akkori deprimált, szorongásokkal teli lelkivilágomnak megfelelő zenéket (Sisters Of Mercy, Mission, Cult) hallgattam, ezek nagyon betaláltak a lelkembe, így amikor gyerekkori barátommal, Jerabek Csabával zenekart alapítottunk, ugyanaz a hangzás, hangulat, dallamvilág köszönt vissza a zenénkben.
A rendszerváltás viszont maguknak is betett. Egyetlen albumuk jelent meg, az is csak 1990-ben. Addig elkötelezett undergroundista volt, aztán jött egy merész kanyar, megalakult a Sex Action, amellyel sok szempontból ellentmondott korábbi önmagának.
Mint már mondtam, mindig az aktuális életérzéseimnek keresem a megfelelő kifejezési formát. A rendszerváltás után az F. O. Systemhez hasonló underground zenekarok hirtelen légüres térbe kerültek. Pont az a bizonyos szorongásos, depresszív hangulat tűnt el, kinyíltak a határok, szabadok lettünk, miénk volt a világ. Akkor jöttek be Magyarországra a laza, flegma, "mocskos" rockzenék, a húszas éveim közepén jártam, dagadó férfiassággal, és teljesen magával ragadott az ehhez kapcsolódó csajozós, bulizós rock and roll életforma. Ezzel is maximálisan tudtam azonosulni. A Sex Action amúgy egy születésnapi tréfának indult, de olyan jól sült el, hogy együtt maradtunk.
1995-ben mégis besokallt, kivált, másik zenekart alapított. Újra változott a hangulat?
Nagyon szét voltam esve, nagyon durván kikészültem, éreztem, vagy leállok mindennel, vagy már csak posztumusz albumaim lesznek. Elhatároztam, se cucc, se pia, s elkezdtem belülről megtisztítani magam. A rock and roll nekem - sokakkal ellentétben - mindig is a sokkal inkább a zenéről szólt, mint a hozzá kapcsolódó életvitelről. Utóbbiról talán azért is tudtam lemondani. Ebben a letisztulós korszakomban a U2 és az INXS világa fogott meg, ezt tükrözte a sokak által félreértett Agnus Dei, amely 1998-ban személyi ellentétek miatt oszlott fel. Ez annyira megviselt, hogy a következő három évben egyáltalán nem léptem fel.
Mit csinált helyette?
Megépítettem a stúdióm, illetve az egyik barátom révén természetfilmekhez kezdtem zenét írni. Behozott hozzám egy lappföldi anyagot, hogy vágjak alá valami zenét, de annyira megihlettek a képsorok, hogy kísérletképpen inkább saját világzenés, ambientes dallamokat, effekteket tettem alá. Megtetszett neki, azóta is együtt dolgozunk, sőt az egyik nemzetközi fesztiválon díjat is kaptam érte. Mivel ezt a tevékenységemet el szerettem volna választani a rock and roll énemtől, ezért a filmzenéimet Merkaba művésznéven jegyzem.
S a mostani nagy feltámadások? Hogy bár korábbam mereven elzárkózott előle, 2004-ben a Sex Action, 2006-ban pedig az F. O. System is újra aktivizálta magát?
Nekem most már a Mátyás Attila Band a legfontosabb, de akármerre járok, mindenhol a régi zenekaraimról kérdezősködnek. Egyfelől boldog vagyok, hogy két együttesem is kultikussá vált, másrészt olyan aranykalitka ez, amelyből nehéz kiszabadulnom. 2004-ben Szasza (az énekes) negyvenedik születésnapján egy házibuli erejéig összeállt a Sex Action, s annyira megérintett, hogy úgy döntöttük, folytatjuk. Ráadásul mindjárt utána a Sziget nagyszínpadán léphettünk fel. Ezt követően engednem kellett a nyomásnak az F. O. System kapcsán is, főleg hogy utána a Volt fesztiválon, az egyik nagy idolom, a Cult előtt is játszhattunk. Az elmúlt évek alatt sok mindenben változtam, más dolgok lettek fontosak, de az F. O. System-koncerteken mégis mindig "dark hős", a Sex Actionnel pedig "rock and roll hero" vagyok. Mert ez is mind a részem. Aztán lejövök a színpadról és újra Mátyás Attila leszek.
