A tizenötödik születésnapját ünneplő, még a szerb ostrom alatt a depresszió feloldása érdekében elindított rendezvény ma már a délkelet-európai régió vezető mozgóképes rendezvényévé nőtte ki magát. Ez pedig nagyon nagy út, viszonylag rövid idő alatt.

Kérdés azonban, meddig terjed a szarajevói egyveleg, ha csakis (mozgókép) kulturális szempontból nézzük. A város történelme alapján Magyarország is egyértelműen a köré szerveződő régió tagja, így a filmes versenyben 2003 óta részt is vesznek alkotóink; a szellemi kapcsolat azonban már nem ilyen egyértelmű az exjugoszláv államok filmművészetével. Az utóbbi tizenöt év délszláv nagyjátékfilmjeit - a teljesség igénye nélkül - két nagy csoportra lehet osztani: a háborús művekre, illetve a kisemberek életét lefestő kamaradrámákra. Az előbbi fajtából készült már Oscar-díjjal jutalmazott mű is (a bosnyák Danis Tanovic Senkiföldje című drámája), az utóbbiból pedig Arany Medvével elismert alkotás (a szintén bosnyák Jasmila Zbanic Szerelmem, Szarajevó című, szívfacsaró filmje). És nem csak a bosnyák vonal erős: a szerbek és a horvátok is letették a dolgozataikat mindkét zsánerben, ezek a mozik sem voltak gyengébbek - csak épp a világ figyelt kevésbé rájuk.

Ami az idei versenyprogramban újdonság volt, hogy a két háborús film - a szerb Ordinary People (Átlagos emberek) és a horvát Crnci (Feketék) - mintha már a két zsáner összeolvadása lenne. Mindkét műben a sérülékeny és érzékeny emberek dilemmái és szenvedései tárulnak elénk, a lelkiismeret és a harc lelki vetületei. Az pedig, hogy a kisemberek már-már megszokott drámáját a háború utáni üresség és fájdalom képezte újfajta összetartás jellemzi - mint például a Kenjac (Szamár) című versenyműben -, szintén érdekes fordulat. Különösen, hogy ezek a filmek szinte kivétel nélkül koprodukcióban készülnek. A filmiparban már rég elsimították az ellentéteket.

A magyar filmet is meghatározza a saját kultúránk és történelmünk. Nekünk azonban nincsenek friss lelki és önérzeti és önértékelési sebeink, amelyek témát szolgáltatnának művészeinknek néhány évtizedre, sőt a rendszerváltás vértelensége sem lehet egy kollektív társadalmi lelkiismeret katalizátora. Így a szarajevói mezőnyben roppant erős az a kontraszt, amelyet minden évben a magyar filmek jelentenek; jelen esetben Vranik Roland (aki a szervezők bakija miatt Varnik Rolandként szerepel a katalógusban és a médiában) Adás című utópisztikus drámája. A rendező elképzeli, milyen lenne egy olyan világ, ahol nincsen semmilyen adás. Ez nekünk tényleg abszurd felvetés, de Szarajevóban nem is olyan régen, az ostrom alatt nem volt túl sok tévézés. És erre nagyon sokan emlékeznek még. Az Adásban nincs meg - tegyük fel: formája miatt nem is lehet - az a lelkiség és érzékenység, amely a helyi filmeket jellemzi, viszont profizmusával és vizualitásával abszolút kiemelkedik a mezőnyből. Ha úgy tetszik, hivatásos művészek vagyunk egy ihletett közegben.