Aztán következett egy új találkozás, a Bartók-centenárium évében, amikor a Hungaroton átvette a Teldec felvételét Ránkival, és megjelentette a magáét Kocsissal. Elküldtem valakinek Amerikába a Kocsis-felvételt, még emlékszem, azt írta a válaszlevélben: "Kocsis játékától hangos a szobám", és ettől meg tudott melegedni az ember szíve, Texasban van egy szoba, ami little Hungary, azt játssza benne egy magyar zongorista, hogy Icike-picike az istvándi utca.

Csak azt akarom elmesélni ezzel, hogy fontos számomra a mű és a lemez is, úgyhogy meglepett, amikor az új Bartók-összkiadásban nem azt hallottam rajta, amire emlékeztem, Kocsis Zoltán sokkal lassabban játssza az első számot. Persze, mert ez nem a centenáriumi lemez, hanem az 1994-es Philips-felvétel. Hogy miért ez és miért nem a másik, azt nagyon nem nyomoztam, a felvétel minősége a Philipsen jobbnak tűnik, de csak a bakelittal tudtam öszszehasonlítani. Próbáltam önállóan kitalálni, mitől jobb ez, mint a másik, de nem sokra jutottam. Az első szám, a Süssünk, süssünk valamit alatt azt képzeltem, hogy talán a visszafogottabb tempókkal valóban olyan, mintha gyermekek is el tudnák így játszani, de ahhoz túl acélosak Kocsis ujjai, túl érett az interpretáció, úgy játssza el az egyszerű darabokat is, hogy hihetetlenül virtuóznak tűnnek - illetve azok is.

Néha azt is érzem, hogy túlságosan is zongorás vagy zongoristás az interpretáció, Bartók maga azt írta valakinek: játssza úgy, hogy közben énekli is magában a szöveget. Azért ez itt nem mindig sikerül, úgy hallgatni, hogy közben énekel is az ember magában. Nem állítom, hogy ez feltétlenül baj, hiszen csak arról van szó, hogy néha olyan hangok szólalnak meg, hogy az ember belenémul: egyszerű feldolgozások, nagyon tiszta, nagyon átlátszó zene, és mégis egy-egy hang elsötétít mindent. A Bartók által választott cím érthetetlenné válik: a dalok maguk kevés kivételtől eltekintve nem gyermekdalok, a zongoraváltozatot gyermekek így nem tudják se eljátszani, se megérteni, lépten-nyomon elszíneződik a kép, csupa vágyódás, álom, nosztalgia, másik világ. Amerika, mondanám, hiszen Kocsis Zoltán a mű amerikai kiadását játssza, de nem hiszem, hogy ezen múlna.

Ha feltennék az elcsépelt kérdést, melyik lemezt vinném a lakatlan szigetre, azt mondanám, talán ezt, hiszen olyan régen nem unom, és annyira benne van az elvágyódás, Bartók, ahogy üldögél a Bartók-szigeten, és már alig-alig integet az arra járó hajóknak, úgysem állnak meg. Vagy ha megállnak, ő úgysem szállna föl rájuk. Csak az a baj, ami minden lakatlan szigettel: mire megyek a lemezzel, ha nem tudom senkinek se megmutatni, mennyire szép?