Igaz, tudhatom, mi vár rám, hiszen eddig is minden nyáron megnéztem a Back to Babylon Nemzetközi Műhely, a nyitrai Stary Teatr, az opolei Tyeatr Odnogo Wersa és a brnói Atelier Ticha, valamint a budakeszi székhelyű Kompánia Társulat közös alkotásait. Ezúttal azonban az összművészeti projektre egy úr külön is figyelmeztet, amikor hozzálát, hogy a hajdani rakétabázis útvesztőjében a Senkiföldje című produkcióhoz elvezesse az érdeklődők csapatát. Az "össz" ezúttal abban áll, hogy előbb a képzőművészeti projekt eredményét tekinthetjük meg.

Áthaladunk egy, a plafonról lógó gallykompozíciókkal dekorált és szépen felhúrozott rakétatárolón, majd a másikban kerek fehér korongot kerülünk meg az aljzatra szórt homokban toporogva, utána fényképsorozat következik a végzett munkáról és így tovább. A bemutató legifjabb látogatója, öt-hat éves lehet, gyanútlanul átcsörtet a Védett övezet című padlómozaikon, és kissé meglepődik, hogy a kövek megcsörrennek a lába alatt. Ezután valóban a címben ígért senkiföldje kezdődik, a színházi esemény helyszínét szinte teljes sötétségben kell megközelítenünk. Talán ez is a projekt része, máskor ugyanis elég tisztességesen ki szokták világítani a különféle helyszínekhez vezető útvonalakat, de most még a Hold sem segít.

Az előadást egy különösen hosszú és keskeny betonbunkerben adják, amelyet óriási dobogó tölt meg, mellette két-két sorban ülhetnek a nézők műanyag kerti székeken és padokon. Rajta egy csíkos sorompódeszkákkal ékesített görgős szerkezet áll, illetve olykor közlekedik. Kezdetben két szürke kabátos, marcona férfiú őrzi hatalmas csövekkel felfegyverezve. Azután Krzysztof Zilinszky rendezésében mindenféle, nyilván nagyrészt improvizációkból született gyönyörű borzalmak következnek.

A dobogóból zsákos emberek jönnek elő, kék ruhás lány hintázik, egy ember fabábokat szerel, csípőficamos, púpos nővérkék szülést, vetélést vezetnek le, újoncot képeznek ki, keményen megszívatva, majd persze ő szívatja az áthaladni akarót. Rengeteg ötletes, néha szellemes, néha követhetetlen jelenet szól komor drillről, groteszk ostobaságról, zagyva nyüzsgésről, torz nyomorúságról, kevés szóval és sok mozgással, jellegzetes nemzeti zenékkel.

Mindez kétségkívül utalhat arra, amit a műsorfüzet ígér: "Az esemény központi témája a szélsőségesség jelenségének társadalmi és egyéni vonatkozásai, történelmi, aktuális és mitológiai referenciái". Bár éppen ez magamtól biztosan nem jutna az eszembe, legfeljebb annyira gondolnék, hogy Kelet-Közép-Európában, illetve a kelet-közép-európai tudat világában vagyunk.

Ám a projektnek valószínűleg éppen az a lényege, hogy a művészek valamilyen hasonlóan hangzatos - pályázati anyagban különösen jól hangzó - gondolatból elindulva eljutnak valahová, legalábbis létrehoznak mindenfélét. Szerencsés esetben ez a nézőt is elindítja valamerre. De arra a legkisebb az esély, hogy éppen visszafelé, és így eljut az eredeti eszméhez. Az alkotók viszont hozzájutnak a Visegrádi Alap támogatásához.

Senkiföldje. Zsámbéki Színházi Bázis