Punnyad már a Sziget? - talán ezt kérdezték a legtöbben, amikor meglátták a messziről felismerhető karszalagot. Mert bármennyire nyitott is a fesztivál, a száguldó árak miatt évről évre nő azok száma, akiknek le kell mondaniuk róla, és akiknek így könnyebb egyetlen legyintéssel elintézni - némiképp önmagukat is vigasztalva -, semmint kívülről lelkesedni érte. Annyira nagyra nőtt ugyanis Magyarország legnagyobb fesztiválja, első számú kulturális exportcikke, hogy valamilyen módon mindenkinek viszonyulnia kell hozzá. Vagy mellette, vagy ellene. De ha már választani kell...

Miközben - ez is tény - vonzereje sem csökken. Elég volt látni az este tizenegy körül kígyózó sorokat a félárú jegyekért vagy a rohamot a Nyugati téren a napi belépőkért. És ami nem meglepő következmény: az árak miatt egyre kevesebb az olyan arc, akikkel annak idején azonosították a fesztivált. Már nem annyira hátizsákos, csöves, punkos, inkább jól öltözött, konszolidált. A lázadók mintha már adnának magukra.

Hungarikum - magyarok nélkül. Talán így írhatnánk le a legkönnyebben. És ez itt most nem a külföldiek növekvő számát jelenti, nem valamiféle idegenszívűséget, hanem csak anynyit: volt egy igen kiváló ötletünk 17 évvel ezelőtt, amely kivitelezésében mostanra érte el a csúcsot. Kényelmes, korszerű, profin működő üzlet, zavaró kompromisszumok nélkül. A nyugatinak ez természetes, nekünk kicsit sok, kicsit megemészthetetlen, hiszen a káosz szívében, az országnyira nőtt zűrzavar és egymásra mutogatás közepén van egy kis városállam, egy mini-Svájc, amely évről évre jobb, rendezettebb és tágasabb, ahol tavaly még csak műanyag lapok voltak, ott ma már fémpadló van, és akkor persze, hogy gyanús, mert talán már nem is magyar, eleve nem lehet az. Működik, él, fejlődik.

Így aztán egyszerre büszke és frusztrált az ember a Szigeten. Egy kicsit önmagához emigrál. Büszke, mert látja a Budapest felirat előtt fényképezkedő turistákat, akik úgy visznek haza egy adag országimázst, hogy senki sem vett ki pénzt a zsebünkből; és frusztrált, mert ha ez ilyen, akkor miért nem tud az egész város, az egész ország ilyen lenni. Nem csodálkoznék, ha jövőre már valamiféle útlevelet is fel kellene mutatni a K-hídon. Mert nem az idegenek lettek sokan, kicsit mi lettünk idegenek hozzá. Akárcsak Júlia az ismert slágerben: felszállt a fejünk fölé. Pedig elvileg semmivel sem több minálunk...

Különben meg nem punynyad. Mert annyira jó az alapötlet, hogy tényleg nem lehet elrontani. Még mindig itt éri egy négyzetméteren a legtöbb inger a látogatót, itt válik önkéntelenül is a kultúra befogadójává, hiszen a magasművészetek intézményei is megtalálták a maguk Sziget-verzióját úgy, hogy semmit sem kellett lebutítaniuk. A Szépművészeti itt is Szépművészeti, csak egy kicsit bohémebb. Ugyanakkor talán az idén volt a legtágasabb a Sziget: nagyobb sátrak, nagyobb küzdőtér, minden eddiginél nagyobb a belakott terület.

S bár a magyar előadók kiszorultak a Nagyszínpadról, lezárva ezzel a kényszer-Sziámis éveket (tegyük hozzá: ez így is van rendjén), azért ők sem maradtak hoppon. Önálló színpadot kaptak, igen jó helyen, ahol már kora délután elkezdődhetett dübörögni a program, s ahol kedvére táncolhatott az, aki a Fatboy Slim helyett a Quimbyt választotta. Főműsoridőben. (Korábban csak a nagyszínpadi program után léptek fel a fősodorban helyet nem kapó magyar zenekarok.)

Minden másról lehet és kell is vitatkozni. Hogy megint a Prodigy és megint a Placebo? De idén volt a legjobb reklámarca a Szigetnek, és az idén sem okozott csalódást. Lehet, hogy ez tizenhetedjére nem sok, de higgyék el, nem is kevés. Főként, hogy legtöbben még fanyalogni is csak három napig lennénk képesek...