Hála tölt el, ha Bellre, vagy a Marconi-Popov-Tesla triászra gondolok. Segítségükkel közelebb érezhetem a távolit, a hiányzót - de mi van, ha olyasmit hoznak közel hozzám, aminek létezéséről előtte alig volt fogalmam? Ami nem hiányzott, mert nem is hiányozhatott. Mindenki tudja, persze, hogy ha felnéz az égre, csillagokat lát, de mivel az emberi szem nem éppen a részletes asztronómiai megfigyelésre van kalibrálva, marad a kívánás csillaghulláskor, a romantikus séta, a merengés a felfoghatatlan távolságokon satöbbi.

És egyszer csak szembe jön egy asztrofotótárlat, mondjuk Csaba István zagyvarékasi sarki fényével, Éder Iván Holmes-üstökösével, de ott a Lófej-köd, vagy Ladányi Tamás fantasztikus felvételei, a Hold előtt elsuhanó repülőgéppel. És persze a többi nagyszerű, néha már-már egészen valószínűtlen árnyalatokban játszó, fantasyillusztrációkhoz hasonlatos fotó. Kilencven darab űrlenyomat a Mai Manó Házban.

Az űrfotózás kifejezés kerülendő, hívja fel a figyelmem Mizser Attila, a Magyar Csillagászati Egyesület főtitkára, ez ugyanis félrevezető: azt sugallja, hogy a fotográfia ezen ágának köze van az űrkutatáshoz, az űrhajózáshoz. Pedig nincs. Ha magyar terminust szeretnénk használni, válasszuk a csillagfényképezést.

Az Űrlenyomat apropója: száz éve halt meg Gothard Jenő, a magyar asztrofotó úttörője, egyik legjelentősebb alakja, jegyzett tudós, aki a tizenkilencedik század végén, a huszadik elején világszínvonalon művelte a műfajt. Az ő munkássága előtt külön kis tárlat a tárlatbannal is tiszteleg a Mai Manó Ház: a második emelet egyik kistermében számos Gothard-felvétel mellett láthatók a mester nyomtatásban megjelent szakmunkái is.

A kiállítás látogatói szembesülhetnek a kontraszttal: a Gothard idején, és a ma készülő csillagfényképek között óriási a különbség. Mizser Attila szerint az utóbbi évtizedekben hallatlan technikai fejlődés ment végbe az asztrofotó területén is: kis, amatőr távcsövekkel olyan felvételeket lehet készíteni, amelyekre korábban még nagyon komoly eszközökkel sem volt esély. A kiállítási anyag nagy része amatőr csillagászoktól származik, akik többnyire viszonylag nagy égdarabokat fényképeznek, nem úgy, mint a nagy tudományos távcsövekkel dolgozók, akik a részletekre koncentrálnak.

Bár a kiállítók között akadnak művészfotósok is, Szilágyi Lenkétől például a 2006-os egyiptomi napfogyatkozás idején készült felvételek láthatók, a több mint kilencven fotóból álló anyagra mégsem az artisztikum a legjellemzőbb. Itt a kép nem feltétlenül a kompozíció miatt tud gyönyörű lenni, hanem attól is, amit ábrázol. Ez az esztétikum ragadta meg Kincses Károlyt, a tárlat kurátorát is, emlékszik Mizser. Távoli galaxisok, csillagképek, hétköznapi jelenségek, a legkülönbözőbb égitesttípusok, mindez nívós tálalásban - ezt kínálja a Mai Manó Űrlenyomata.

Mizser Attila reméli, a kiállítással az asztrofotósok azokat is megszólíthatják, akik eddig még csak nem is tudtak a fotográfia eme különös ágáról. Nem ez az első hasonló jellegű anyag, amely falra kerül, ám eddig többnyire kevésbé frekventált helyeken, iskolákban, művelődési házakban rendeztek ilyen exhibíciót. - Azért szövetkeztünk a Mai Manóval, mert a nem kifejezetten szakmai közönséghez is közelebb szeretnénk vinni a csillagfényképezést, akikhez legfeljebb a csillagvizsgálókon keresztül jutnánk el, de oda meg ritkán jár az ember. - 2009 a csillagászat nemzetközi éve - a kiállítás talán elősegítheti, hogy a jövőben növekedjen a csillagászat ázsiója is - így Mizser Attila.