- A családi legendárium szerint a bilin ülve készítette el első "absztrakt" képeit.

- És ez a megszállott közlésvágy hajt a mai napig. Ez bírt rá elsőéves jogi egyetemistaként az esti rajzszakkörre, az éjszakai festőműszakra, ha éppen a rendszer egy faipari szakközépiskolába száműzött, hogy szerkezettantanárként gúzsba kösse a kezem, és ennek köszönhetően tűrtem rezzenéstelen arccal, ha épp lakkcsizmás ellenőrök szimatoltak a műteremben. Több mint száz éve köt papírhoz, grafithoz a világ feltétlen, folyamatos és ösztönös leképezése, távol tartva ezzel a szavak könnyen félreérthető birodalmától.

- Fejre állított háromszögeit, tekervényes őssejtjeit, konokul burjánzó vonalait gyakran félreértették, képeit beskatulyázták az elvont kategóriába.

- Ha az ízlésdiktatúra nem találta a szocreál védjegyeit, a világépítő gyárat, a vigyorgó munkást, az aranyszín búzát a festményen, fanyalgott. Aztán, ha látta, hogy ígéretes az emberi alapanyag, megpróbálta saját képére formálni. Írásban küldte el, mi művészek hogyan szolgálhatjuk az "eszmét". Szorongatott.

- Baloldalisága ellenére.

- A háború után belépni a pártba sokunknál, például Picassónál is egyet jelentett az elhurcolások, a haláltáborok elleni markáns állásfoglalással. Aztán be kellett látni, nem jó, csak valami rémesnél jobb ez a szisztéma. Rá kellett jönnünk, valójában kénye-kedve szerint ad vagy vesz el a kegyelmes úr. Bevesz a képzőművészeti alapba, oda-oda sandítva eltűri avantgárd szerveződéseinket, nonfiguratív képekkel megrakott galériánk létezését. Aztán nyakon csíp egy művésznek titulált bértollnokot, aki hivatalosan kijelenti, az ember se festeni, se rajzolni nem tud, kizár a szövetségből, kizsűrizi a képeket, és megfutamodásra sarkall.

- Sosem volt könnyű ellenfél.

- Miért mondja?

- Ha a főiskolán haladóbb szellemiségre vágyott, átkéredzkedett Vaszaryhoz, ha a lakásukat érő bombatalálat elhamvasztotta negyven év rajzait, festményeit, szilárd hittel újra nekilátott alkotni. Egyedüliként maradt meg a mai napig abban a háború után kiutalt, madárcsicsergéssel övezett művészvillában, amelyből egy rendőrfőnök kiköltöztette kollégáit, Bálint Endrét, Vajda Júliát, Stark Annát és a többieket. Meg aztán rendre kiosont friss levegőért Párizsba, Amszterdamba, Amerikába, ha sű-rű eszmei szigetelőanyagba ágyazta a rendszer. Folytassam?

- Jaj, ne! Terhes egy jószág a múlt, főleg, ha az embernek ilyen bőséggel akad belőle.

- Nem is mereng soha a XX. századon, amit tulajdonképpen elejétől a végéig átélt?

- Felsejlik anyám sziluettje, ahogy ül a zongoránál, egy békebeli fénykép, ahol hófehér bricsesznadrágban, teniszütővel a kezünkben állunk bátyámmal, bevillan, ahogy főiskolásként megérkezem a filléres vonat poggyásztartójában Párizsba, na meg amikor az 1937-es világkiállításon megpillantom Picasso Guernicáját. Nekem már csak ezekből, a személyes mozaikokból áll össze a történelem. Ha túl sokat időznék a szomorú, küzdelmes pillanatokon, nem volna erőm a folytatáshoz.

- Most min dolgozik?

- Pillanatrajzokon. Ma már inkább csak érzem, mint látom a papírt. 105 év alatt azonban megtanultam alkalmazkodni. Ha hiánycikknek számított a festék, magam kevertem lenolajból, terpentinből és abból, ami akadt. Ha beteg voltam, szoborrá hajtogattam még a gyógyszeres dobozt is. Most, hogy már nem tudok felkapaszkodni a festőállványhoz, az emeletre, a fotelem lett a műterem. Az olajtól súlyos ecsetet végleg felcseréltem a légies ceruzára.

- Mi a titka?

- Azt hiszi, viccelek, de a legfontosabb a reggeli kötelező úszás. Ez karbantart testet és lelket. Ráadásul én meghatározó barátságokat is köszönhetek a Lukácsban lehúzott évtizedeknek. Együtt tempóztam Illyéssel, Kodállyal, Bartókkal. Azon kívül muszáj rendületlenül gondolkodni, kérdezni és alkotni. Megőrizni a kíváncsiságot, párbeszédben maradni művésztársakkal és a vászonnal. Birkózni a végtelennel.