Machaidzének ez az előadás volt a repülőrajt. Nem innét indult, ekkor már túl volt a Scalában egy Ezred lánya-sorozaton, de azóta mindenhol várják, hívják, szeretik. Villazon viszont ezt az évet hagyta ki Salzburgban és másutt, hangszálait operálták, állítólag jobban van. Az ember persze félti őt, mert ezzel az odaadással és lobogással általában nem lehet sokáig énekelni, viszont mindannyian ezt szeretjük benne, ezt a tökéletes feloldódást, tébolyt, önfeláldozást, úgy énekel, mint aki nem biztos abban, hogy másnap is fölkel a nap.

Szóval: megnéztem az előadást, ha nem is élőben, de DVD-n, látom az új sztárt, látom a vastag szemöldököt a régi sztáron, sőt látom Falk Struckmannt is az öreg Capulet szerepében, és nagyon tetszik, ahogy örülni tud a hangjának, rakosgatja, lágyítja, kiereszti, van mit. És látom a rendezést is, Bartlett Sher munkáját, a mai legújabb szokásnak megfelelően nem találja föl a spanyolviaszt, inkább korrekt. Az előjáték során elpattint egy talpas poharat, azzal elvan a közönség, hogy vajon hogyan is csinálja, ha nincs senki egyméteres közelségben. Aztán már az az érdekes, hogy a cselekményt a XVIII. századba helyezik, ami nemcsak azért jó ötlet, mert egy halódó társadalmat mutat meg (bár amennyire én látom, a társadalom olyan, mint az opera, egyfolytában halódik), de a jelmezek és a zene közelebb kerül egymáshoz, nem kell középkori ruhákban keringőzni.

Van olyan jó az előadás, hogy elsősorban a darabról szóljon, meg a számomra még mindig megoldatlan Gounod-rejtélyről, miért jó, ha rossz, és viszont. Az ember könnyen beérné azzal, hogy Gounod másodvonalas és kétes ízlésű zeneszerző, aki nem ért föl legnépszerűbb operáinak cselekményéhez, de ha ez igaz lenne, akkor A véres apáca vagy a Mireille lenne a legnépszerűbb operája, azok, amelyekben nincs ilyen probléma. Ehelyett éppen ezek a zökkenős, fel nem ért librettójú operák a legnépszerűbbek, a Faust és a Rómeó és Júlia. Bár a Rómeót nálunk utoljára Rost Andrea pályakezdésekor játszották, és Salzburgban is ez az előadás volt a bemutató, de folyton meg kell állni, amíg szól a tévében, folyton föl kell nézni, mert annyira jó a zene: az előjátékban a fúga, és aztán a kar, Rómeó áriája, ahogy a napot sürgetné, hogy keljen már föl és ő újra láthassa Júliát. Vagy a harmadik felvonás előjátéka, Júlia áriái, a szerelmi kettős, csalogányokkal és pacsirtákkal - mihez nem ér föl ez a zene?

De hát a rejtély attól rejtély, mert megoldatlan. Érzem, hogy rajtam is csak átmegy ez az opera, átmegy az egész előadás, a nagy pillanatok mellett megmaradnak a kicsik is, ahogy Machaidze az esküvői jelenetben topog a boldogságtól, ahogy egymásnak esnek csókolózva Villazonnal, hogy úgy választja szét őket Lőrinc barát és a dajka, de érzem, hogy olyan vagyok, mint a salzburgi közönség, a szmokingos urak. Hallgatom, tetszik, öt perc múlva már másra gondolok.

Gounod: Romeo et Juliette - Deutsche Grammophon DVD, 2009