A csemetefesztivál
Utolsó napja van a három Pécs környéki faluba, Nagyharsányba, Kisharsányba és Palkonyára teleptett összművészeti fesztiválnak, az Ördögkatlannak, és még mindig nincs elegem. Eddig minden programra bejutottam, amire akartam, nem gázolok térdig műanyagkorsókban és megvan a zsebpénzem fele. Azt ugyan nem tudom, hogy a Bárka Színház dramaturg-rendezője, Bérczes László és szervezőtársa, Kiss Mónika pont ilyet akart-e rendezni, amikor tavaly nyáron a már teljesen kész minifesztiváljukat, a Bárka Kikötőt az akkoriban éhkoppra jutott Művészetek Völgyéből ide telepítették, a villányi borvidékre. Szóval az új fesztivál kényszerből fogant, de milyen jó, hogy megtartották, és milyen szerencse, hogy Pécs, a résztvevő falvak, meg a Nemzeti Kulturális Alap fantáziát láttak egy "hatszázadik" hazai nyári fesztivál támogatásában.
- Gyertek le, persze! Gyerekkel is! Úgy képzeld el az egészet, mint Kapolcsot 15 éve - magyaráz a palkonyai pincesor árnyékában egy negyven körüli fiatalember, puttonyában féléves kislány. A pici ütemre rugdossa az apja veséjét, ahogy néhány tíz méterrel odébb az Alma együttes utoljára csap a húrok közé a terülő borókák és szomorú füzek közé ékelt liliputi színpadon. A szülők egy lámpaoszlopnyi árnyékcsík alakját is képesek fölvenni, hogy meneküljenek a hőségtől, bezzeg középen, a tűző napon több száz fodros szélű apró kalap ing és ugrál vidáman, tesznek az UV-riadóra.
A Bárka színésznője, Varga Anikó az utolsó pingponglabda bábot és gyöngyös szelencét is kézműves kosarába gyömöszöli, mert azonnal kezdi a próbát. Arra vállalkozott, hogy négy nap alatt színházi előadást ír és rendez a fesztiválozó gyerekekkel. Negyed óra múlva az egyetlen palkonyai színpad szélén már tizennégy plezúros, kicsi lábszár lógináz. A nagyobb srácok arcán az alkotás komoly öröme, a négy és fél éves Loláé előtt egy kisebb gomolyfelhő méretű rózsaszín vattacukor. Varga Anikó mesét írt az éjjel, pontosabban ráncba szedte a gyerekek ötleteit - az Ördögöt, a Sárkányt, a kirabolt királyt, az udvari dinoszauruszt és a végül mindenkit megmentő palackorrú delfint -, hogy holnapra itt is, ebből is produkció legyen.
Itt ugyanis minden félórára és minden talpalatnyi helyre jut kunszt. Az biztos, hogy a Bárka sokszoros díjnyertes előadása, a Mulatság tíz év alatt sosem ment még ekkora helyen, mint a palkonyai "kultúr" nagyterme, pedig már a Dankó utcai hajléktalanszálló pincéjében is játszották. Szerintem Scherer Péter sem gondolta volna, hogy egyszer száztíz tagú "osztálynak" süvölti el - Klamm tanár úrként - a pedagógussors kegyetlenségeiről szóló egyszemélyes darabot. Akkora a tömeg, hogy a "pattanásos képű, pubertáló barbárokkal" harminc éve háborúzó Herr Klamm az első, háromkor kezdődött németóra után hirtelen elhatározásból vállal egy ötórás előadást is, pedig tudja, hogy a program szerint hétkor újra játssza.
A közönség mindenért hálás. A Tengeren című ír színműre a "helyi" föliratú, pink karszalagos falusi asszonyok büszkén türemkednek a tornaterembe. Élvezik a talán még sose látott élő színházat, és akkor is csak alig észrevehetően rándul egyet tarkójukon az izom, amikor a masszív alkoholistát játszó Mucsi Zotán másodszorra üvölti, hogy Jézus f...sza!
Az igaz, hogy a fesztiválközpont-falu Nagyharsány egyetlen vendéglőjében a halászlé vizes, hideg és kevés. Az is igaz, hogy a zárt termi előadások alatt a katarzis a fuldoklás pikáns érzetével vegyül. És szintén tény, hogy a csigabusznak csúfolt óránkénti Ördögkatlan-járatok helyett jobban megéri még a stoppolás.
De ezen a fesztiválon jó lenni. Sziesztázhatok a palkonyai lugasban, könyvpárnán boka köré tekert övtáskával. Hűsölhetek házi mentaszörppel egy tornác-kocsma szalmabála székein. Üldögélhetek esténként (csak!) hatodmagammal egy borospince teamécsessel megvilágított bejáratánál, és ágyból hallgathatom a közeli focipályán süvöltő Péterfy Borit. "Hajolj bele a hajamba, dúdold bele, hogy labamba!"