Elég sokat kellett várnia erre a pillanatra. Egyfajta elégtétel?

Hogy a Scampolónak negyven év után végre nagylemeze jelenhetett meg, csodálatos és váratlan számomra. Kisfaludy András dokumentumfilmje és Zoltán János könyve után újabb fontos dokumentum arról, hogy anno vitézül küzdöttünk, majd elhullottunk. Nemcsak a Scampolo sorsát, vesszőfutását szemlélteti, hanem sok más, hozzánk hasonló zenekarét, a Kexét, a Miniét, akiket a hivatalos szervek befedtek valami fekete lepellel, láthatatlanná tettek, hogy helyettük az általuk favorizált előadókra figyeljenek a fiatalok. A most megjelent Under The Rainbow hangtechnikai minősége persze olyan, amilyen. Számunkra mindenesetre szép emlék.

Az 1962/63-ban Budapesten a legjobb rock and roll zenét játszó, a Vigyázó Ferenc utcában legendás klubot működtető Scampolónak maga még nem volt tagja. Csak az Illés és a Metro áttörését követően, 1966 őszén csatlakozott hozzájuk. Milyen körülmények között?

Komár László és Maka Béla keresett meg, mondták, Faragó Judy István hamarosan leszerel a Flotillától, életre kel a Scampolo. Meglepő volt, hisz korábban többször jártam a koncertjeikre, ahogy Metróra meg a Neményi-Radics- Sankó-féle Atlantiszra is. A beatzene teljesen magával ragadott, sokkal jobban érdekelt, mint a felvételi vizsga az orvosi egyetemre. Megalapítottam a Blue Jeanst, éppen azzal nyomtuk a Csiliben, amikor Komárék megkerestek. Hamarosan az is kiderült, hogy rám lehet bízni a szervezést, így lettem zenekarvezető. Ekkoriban a Scampolo elég vegyes repertoárt játszott, Komár és Faragó hozta az 1963-as alapstílust, a rockabillyt, Elvis és a Shadows világát, közben belecsaptunk a kor divatjának megfelelő amerikai és angol popba, miközben én a rhythm and bluest, Spencer Daviest, a Yardbirdsöt, az Animalst és a Themet erőltettem.

A Scampolo úgy járt, ahogy a Liversing: hiába számított sikeres koncertzenekarnak, s adta elő a legfrissebb angolszász pop-rock slágereket, ha közben nem voltak átütő saját dalai. Pedig 1967 őszétől az akkor tizenkilenc éves Presser Gábor is csatlakozott magukhoz, akinek szerzeményeivel az Omega később annyira befutott. Miért nem használták ki ezt a helyzeti előnyt?

Akkor még nem ismertük fel a saját számok jelentőségét. Inkább arra törekedtünk, hogy egy az egyben játsszuk a Rolling Stones- vagy Animals-dalokat. Hogy lám, mi is tudjuk. Pressert 1967 őszén az Omega még nem tartotta érdemesnek arra, hogy bevegyék zenekari tagnak, ezért átküldték hozzánk rutint szerezni. 1968 elején mi is játszottunk olyan Presser-számokat (Nem tilthatod meg nekem, Azt mondta az anyukám), ami később az Omegával jelent meg kis- és nagylemezen. Gábor sokáig hezitált, hogy velünk maradjon vagy csatlakozzon Kóborékhoz, aztán az Omega angol turnéja eldöntött mindent. Meg hát a nálunk pár évvel idősebb omegások érettebben gondolkodtak, Laux József például már akkor korát megelőző szemléletű menedzser volt.

Ekkoriban tehát inkább a klubéletet részesítették előnyben?

Számunkra a legfontosabb a törzsközönségünk volt. Aztán 1968 nyarára átalakult a zenekar, Komár a szólókarriert választotta, Presser meg ugye az Omegát. Ekkor jött hozzánk a Liversingből az énekes-basszusgitáros Varga László és a dobos Merczel András. Áttértünk az igényes rockzenére. Cintula barátom mindig megkapta a legújabb angol és amerikai lemezeket. Így ismertük meg a Spooky Tooth elődjét, a V.I.P.'s együttest, hallottuk őket élőben is a Kisstadionban a Spencer Davies Group előtt, mondtuk, ez az az út, amire rá kell lépnünk. Akkor fedeztük fel John Mayallt, a Fleetwood Macet, Joe Cockert, a Ten Years Aftert és a Creedence Clearwater Revivalt. Majd, egy tehetségkutatón találkoztunk az akkor tizenhat éves Bontovits Katival, aki az énekesünk lett. Egészen 1970 júniusáig.

Nagylemez szóba sem jöhetett?

Erdős Péter, a Hanglemezgyár popzenével foglalkozó vezetője csak annyit üzent: a Scampolo botránybanda, örüljön, hogy nem tiltjuk be. Akkoriban persze mindenki botránybandának számított, ahol a közönség ovációzott. De azért voltak, akik segítettek nekünk. Tolcsvay Béla és Sáfár Zsolt megírta a Szivárvány alatt című dalt, a rádiófelvétel előtt azonban az illetékesek mondták, ez túl jó szám nekünk, énekelje fel inkább Kovács Kati. Ma már az ő dalaként tartják nyilván, de régebben a rádióműsorokban még feltüntették, hogy a Scampolo kíséri. Ezért lett a most megjelent nagylemezünknek címe: Under The Rainbow.

1970 nyarán miért hagyta ott a Scampolót?

Neményi Béla megkeresett, hogy csatlakozzam az Atlantiszhoz. Akkor alapítottam családot, náluk magasabb ORI-gázsi volt, nagylemezfelvétel ígérete meg szovjet turné. Hiába ment a Scampolo, állandó anyagi gondjaink voltak, elegem lett belőle, ezért elvállaltam. Az Atlantisszal sokat jártunk külföldre, mondhatni, megélhetési zenész lettem. Majd 1974-től újságíróként dolgoztam a Hírlapkiadó Vállalatnál.

Aktív zenészpályája ezzel véget is ért. Viszont belevetette magát a diszkózásba. Az első nosztalgiadiszkó ötlete a magáé volt?

Nem, Éliás Gyuláé. Amúgy az ő hatására lettem diszkós. A Randevúban hetente egyszer tartott nosztalgia rock and roll diszkót, de csak egyetlen órát. Kérdeztem, zavarná-e, ha ugyanezt egész éjjel csinálnám. Nem zavarta. Így vittem hosszú évekig - az akkor divatba jövő "euródiszkós" vonallal szemben - az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek táncolhatóbb slágereit, a Citadellában, az E épületben, a Várklubban, a Közgáz Klubban, a Vásárhelyiben. 1979-ben pedig Éliás Gyulával, D. Molnár Györggyel és B. Tóth Lászlóval létrehoztuk a Discotheque 4-et, közös fellépésekkel jártuk az országot. A diszkózást mostanában újra csinálom, a Star FM kért fel, hogy hetente egyszer a klubjukban tartsak retroestet, amit élőben közvetítenek. Jó látni-hallani, hogy legalább annyi fiatal rajong az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek zenéiért, ahány idős ember.

Az aktív zenélés egyáltalán nem hiányzik?

Néha igen, olyankor leveszem az egyik gitárt a falról, és kicsit skálázgatok. Hobbim, hogy mindenféle roncs erősítőket és gitárokat veszek, majd azokat hónapok, évek alatt szépen restaurálom. Régi, Amerikába letelepedett zenész barátaim segítségével szerzem be hozzájuk a szükséges alkatrészeket. Olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Ezt is magamtól tanultam, persze vannak szakkönyvek, meg gitárépítőmester barátaim, Bíró Ádám, Turcsák Tibor, akiktől ellestem a fortélyokat. Ha még egyszer születhetnék, hegedű- vagy gitárkészítő szeretnék lenni.