Elég lehangoló volt találkozni a monitoron például a gyerekkorom óta rajongással figyelt Harsányi Gáborral. A művész egy különösen dermesztő fotón néz szembe a világgal, a hajdani Gólya áruház végrehajtó-bizottsági selejtezésből származó kollekcióit idéző zakóban, a 80-as évek modorában komponált, erősen akciósnak tűnő, halvány mályvaszínű tapétázattal a hattérben. Csak remélni tudjuk, hogy nem az otthonában kapták le, ilyen életművel ennél sokkal jobbat érdemelne. Képgalériája különben aranyos, kiderül belőle, hogy igen szereti a fehér garbót, és nem tudjuk, pontosan melyik távol-keleti küzdősportot is, igaz, itt van egy
fotó, amelynek közzétételétől megint csak különösen óvtuk volna, ha rajtunk múlik: egy koromsötét térben áll, ahol rajta kívül semmi más nem látszik, mint egy öntöttvas-radiátor.

Az örökmosolyú, szintén remek Cseke Péter is konzultálhatott volna valakivel, aki életében legalább egyszer belefutott már az úgynevezett internetbe, valamivel 1995 után. Cseke egy erős világoskék hátteret kapott, ezen a felületen látható ő, kék ingben, és nagyon kék szemmel - maga a nagy kékség, a végtelen óceán, amelyet jószerivel csak a művész családjában fellelhető rengeteg tökéletes fogsor, mint az azúr tengerből kimeredő megannyi fehér szikla ellensúlyoz, némileg. A honlapon ugyanis nemcsak Cseke, hanem mindenki, mindig nagyon mosolyog, mert az élet ezek szerint ott náluk csudaszép, bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

Az aranyhangú Gergely Róbert honlapja ennek tökéletes ellentéte: a hátlap tűzpiros, semmi kétség, alkotójának valamelyik partnerkereső site szolgált kiindulópontként; csak úgy árad belőle a fülledt erotika, a tévéhez szokott ember szinte már keresné az emelt díjas telefonszámot, ám ehelyett egy mottót lát, miszerint "mennyi szépség van a művészetben!". Hát abban van, valóban.

A másik nagy platinatorkú magyar énekes, Sasvári Sándor (Sasi) oldala alapjában véve birodalmi fekete-sárga, ám ettől persze nagyon sokkal azért nem jobb. Sasvári egy vágtató almásderesen közelít rajongói felé, szélfútt hajjal, lobogó fehér ingben, akár a hányatott sorsú Henri de Lagardere lovag, vagy egy korai Jean Marais - nagyon férfias. Ebből és a többi lovas utalásból kiderül, hol a művész szíve fele. Persze az is, hogy hol a másik, bár ez nem ilyen bravúros: a dalnok egyebek mellett bemutatja legújabb CD-jének borítóját, amelynek tervezője az egykori Német Demokratikus Köztársaság Amiga nevű lemezkiadójától érkezhetett, a fogak átmeneti kifehérítésére kiválóan alkalmas magas fényű ipari zománcfestékkel a zsebében.

A tépő- és metszőfogakra alkalmazott radiátor-zománcfesték amúgy a jelek szerint elengedhetetlen kellék e jeles körökben, amint az például a Csepregi Éva honlapja című Google-találatból is kiderül. A művésznő a dizájner koncepciójának megfelelően a mísz Jégkirálynő izlandi palotájának egyik hatalmas, de gondosan hőszigetelt nyílászárója előtt látható, különféle fotókon, megannyi pózban és szituációban, élénk zenei aláfestés mellett. Csepregi Éva sezlonyon, hanyatt fekve, lazán gombolt ingben; Csepregi Éva kék napszemüvegben (Cseke Péter ajándéka?); Csepregi Éva New Yorkban; Csepregi Éva Tatabányán. Izgalmas, akár egy falusi búcsú esti fényben.

A legtöbb tennivaló azonban kétségkívül egyik legkedvesebb színészem, Sztankay István honlapkészítőjének utódjára marad, itt az ismeretlen mester tudománya ugyanis már az ékezetes betűk beillesztésénél elfogyott: ami nem á, í, ű, és é, az egy-egy kérdőjel. Műszaki hiba, persze, de ha akarjuk, ebben a kis hülyeségben is megtalálhatjuk a szimbolikát: az, hogy sz?nm?v?sz, nagyon is passzol ahhoz, amilyennek Sztankayt képzelem: örökké tépelődő, kétkedő, önironikus, bölcs embernek.