Turner és Itália - Szépművészeti Múzeum

Nem ilyen egyszerű a helyzet a Turner-vendégkiállítással. Nemcsak azért, mert nem minden múzeumlátogató művészettörténész-hallgató, hanem azért sem, mert ami itt a Szépművészeti Múzeumból hiányzik, azt nemigen lehet pótolni az egyébként is nyári vakációra ment közkönyvtárakban.

A Turner és Itália szakmailag példás kiállítás. Tizenéves korától követi Joseph Mallord William Turner pályáját, jól dokumentál, életrajzot és magyarázó szövegeket tesz a művek mellé a falra, komoly katalógust mellékel, és videót vetít a megértés érdekében. Fontos és jó műveket prezentál. Egészen különleges élmény látni, hogy a talentum bizarr helyzetekben is lefegyverző talentum, aki mások szorgalmas metszetei alapján remegő, párás és vízillatú akvarelleket fest évekkel azelőtt, hogy eljutott volna a helyszínre. A Terni című lap a porló vízesésével maga a poétikus élmény. Még korábban, legalább húsz évvel az odaút előtt látkép készül a Vezúvról és Rómáról, amelyeken nem az a figyelemreméltó, hogy milyen topográfiai aggállyal ábrázolják sosem látott tárgyukat, hanem az, hogy a későbbi géniusz még ugyanolyan szürkébe mártott zöld akvarellel fest, mint minden kötelességtudó szakmatársa itt nálunk is a tizenkilencedik században.

A csodálkozáshoz persze tudni kell, mivé lett Turner, mire Turner lett. Ezt kell ismernie annak is, aki igazán élvezi a kezdeti évtizedeket. Ez utóbbihoz nem csak az előzményeket és a példaképeket sorolja elő a gondos kiállítás, Piranesitől Claude Lorrainig bemutatva mindazt, ami Turner előtt vedutaügyben történt, nem mellőzve a csak a szakkutatók és a brit nemzettudat által számon tartott angol metszőket sem. Hanem azokból a művekből is láthatunk néhányat, amelyeken még tematikai ürügy szolgálja, támogatja a tájfestészetet. Turner, akárcsak az utat mutató Claude Lorrain, kezdetben mitológiai alakokat és jeleneteket, de az Odüsszeuszok és Médeiák után is mosó asszonyokat, halászokat és pásztorokat alkalmaz, hogy kedvére beszámolhasson a tájról.

Most már Itáliában járunk - negyvennégy évesen, ezernyolcszáz-tizenkilencben jut el először Rómába - de még sokáig keresni kell annak a nyomait, ami miatt a világ a nagy brit lábai előtt hever. Az Aranyágon a jobb oldal tűnődő színzuhataga a meghatározhatatlan vörös-zöldjeivel és fáradt zöldjeivel, a Modern Róma - Campo Vaccino az előtér izzó feketéivel, a Róma az Aventinus dombról című kép a folyókanyar ködös ívével és vadgesztenyeszín domborzatával ígéri a kiteljesedést. Azt a világra szóló piktúrát, amelyet - ne kerülgessük - ezen a kölcsönkiállításon nem ismerhet meg a hazai közönség. Ezen a kölcsönkiállításon sem. A magyar publikum, amely sosem volt elkényeztetve Turner-ügyben (nincs Turner a búcsújáró helyén, Bécsben sem), megismerheti a mesteréletműhöz vezető utat, de nem láthatja az út eredményét.

Egészen pontosan, egyetlen hiánytalan remek látható a vándorkiállításon, a Velence a Santa Maria della Salute-templommal. Ennek az igazán nagy műnek kellene megvilágítania, hogy miért idegenkedett Turner festészetétől a kora, és miért lett megváltó istene az impresszionistáknak, hogy miért szabadult ki szüzsé, segédmitológia, majd tájbeszámoló kötöttségéből ez a piktúra. A kép a tompa, vizeskék mégis-egével, a citromos, halksárga mintegy-épületével, a fehérben fehéren felsejlő egyetlen kupolájával csodálatos példája annak a már-már absztraktfestői szabadságnak és mégis ábrázolói, megjelenítői varázslatnak, amelyet csak Turner tudott, és amelyet a körülötte lévő befejezetlen képek nem képviselhetnek. Persze, a cím maga az óvás, nem ígér teljes Turnert. Mint mondjunk egy hangverseny, amelyet Bartók a népdalgyűjtés előtt címmel rendeznének meg. Első kötet az életműről második kötet nélkül.