A létrazenész
Krately Vilmos 1946. október 30-án a körösladányi Piac téren, egy kétlovas cirkuszi lakókocsiban látta meg a napvilágot. Születése körülményei hosszú időre meg is határozták a sorsát. Legalább 63 évre. Kérdés persze, hogy a cseh gyökerű, kétszáz év alatt Kárpát-medenceivé formálódott Kratejl családba születve volt-e egyáltalán alternatívája a cirkuszmesterségnek. Krately Vilmos felmenői közül szinte mindenki a manézs világában élt, kisgyerekként a szüleivel együtt ő is városról városra vándorolt a cirkusszal.
- Édesapám eredetileg artista volt, aztán megtanult hegedülni, és az lett a fő száma, hogy egy egyágú létra tetején egyensúlyozva muzsikált. Mintha csak Karinthynak A cirkusz című novelláját keltette volna életre - meséli Krately Vilmos. - Mindig azt mondogatta: fiam, ne artistának tanulj, hanem zenebohócnak, mert abból öregkorodban is meg tudsz majd élni. Ezért is hagyatta velem abba a vándoréletet kilencévesen, hogy beírasson Pesten egy zeneiskolába.
A kamasz Vilmosnak a muzsikálás ugyan tetszett, mégis tett egy kísérletet a cirkusztól való elszakadásra: otthagyta a középiskolát, és tizenöt évesen beállt segédmunkásnak a telefongyárba. Ott döntötte el, hogy mégis inkább a porondot választja.
- Apámék járták a világot a cirkusszal, én meg a nagyszüleimnél laktam. Megkértem a nagyapámat, hogy titokban tanítsa meg a létrán való egyensúlyozást. Mellette folytattam a zenetanulást, aztán húszévesen az apám elé álltam, és bemutattam neki, mire jutottam. Azonnal bevett a produkciójába, attól kezdve a nyugdíjazásáig együtt léptünk fel.
A hetvenes-nyolcvanas évek a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat fénykorát jelentették. Krately Vilmos nem csak a kelet-európai baráti országokat járta körbe többször is más-más cirkusszal, de Japánba és Mexikóba is eljutott. A családi produkciónak hatalmas sikere volt, többször is ajánlottak nekik nyugati szerződést, de az apja mindig azt mondta: jobb a kicsi, ám biztos pénz, mint a nagy, de kiszámíthatatlan gázsi.
- Az apám békés ember volt, lázadni is csak visszafogottan tudott. Amikor például az egymást követő szovjet utakon egyszer sem emelték a gázsinkat, minden alkalommal kivett egy-egy fokot az eredetileg tizenkét fokos létrából. Lényegében hozzáinflálta a számot a gázsihoz.
Krately Vilmosból az édesapja nyugdíjba vonulása után lett zenebohóc. Produkciójának az a különlegessége, hogy létrán egyensúlyozás közben is képes több hangszeren játszani. A humor forrása ugyanaz, mint bármelyik zenebohóc-számban: a muzsikálni akaró bohócot a társa különböző módszerekkel és indokokkal meg akarja akadályozni a zenélésben. A jól ismert koreográfia szerint kerülnek elő az újabb és újabb - egyre kisebb vagy nagyobb, szétszerelhető, esetleg különböző módon preparált - hangszerek, amelyeket minden gáncsoskodás ellenére is sikerül megszólaltatnia a gyerekközönség szimpátiáját élvező bohócnak.
Krately Vilmosnak több mint negyedszázada ugyanaz a színpadi partnere: Ibolya, a felesége. A manézs világában ez már hosszú kapcsolatnak számít, különösen ha összevetjük a férfi első két házasságával: az egyik két hétig, a másik két hó-napig tartott. Közös gyermekük nincs, Krately Vilmos egyetlen fia, aki egy házasságon kívüli szerelemből született, Írországban él.
- Egyrészt a műfaj adottságai, másrészt a közös gyermek hiánya miatt is döntöttünk úgy, hogy a nyugdíjkorhatáron túl elsősorban gyerekműsorokat vállalunk - mondja a zenebohóc. - Szerencsére van munkánk épp elég, nemcsak cirkuszi produkciókba hívnak, hanem születésnapi zsúrokra, családi ünnepségekre is. Meg egyre többször nyugdíjas közönség szórakoztatására. Először féltünk, de aztán rájöttünk, hogy ugyanolyan intenzíven bekapcsolódnak a játékba, mint a picik.
Kratelyék Martonvásáron élnek, a fellépésekre egy huszonöt éves lakóautóval járnak. A kocsiban tartanak mindent, ami egy-egy előadáshoz szükséges. Krately Vilmos megmutatta, milyen gyorsan lehet felrakni a fehér-fekete-piros bohócsminket. Ha valahonnan véletlenül elkésik, a produkcióba beépítve a színpadon szokta kisminkelni magát. A lakókocsiban van a helye annak a hatalmas ezüstszínű kellékládának is, ami a zenebohóc legféltettebb kincseit, a hangszereit rejti. Ahogy egymás után szedi elő az egyes darabokat - karikírozva egy kicsit a legismertebb hazai zenebohóc, Eötvös Gábor szállóigévé vált szavait: van mááásik! - az egész élettörténete feltárul.
Krately Vilmos nagyjából egytucatnyi hangszeren tud játszani, a legnagyobb becsben azt a trombitáját tartja, amivel a pályafutását is kezdte. A több mint negyvenéves játékszernek már csak az egyik fele eredeti, a fúvóka felőli részét újra kellett csináltatnia, mivel úgy tizenöt évvel ezelőtt egyszerűen kilyukadt az évtizedek alatt belekerült gyomorsavtól. A kétcsövű szaxofont az öreg Schlagmüller bácsitól, az ismert óbudai hangszerjavítótól vette még tizenhét évesen, egy másik szaxiját pedig attól a mexikói cirkuszigazgatótól kapta, akinek a fiát megtanította trombitálni. A rugós fejű szaxofon jóval fiatalabb, a Schlagmüller bácsi fia alakította át egy hagyományos hangszerből.
Krately Vilmos előszeretettel nevezi magát az utolsó aktív magyar zenebohócnak. Pedig rajta kívül alkalmanként még ifjabb Eötvös Gábor is fellép zenebohóc számmal.
- Ez igaz, csakhogy ő pár évvel öregebb nálam - magyarázza a dolgot Krately Vilmos. - De akkor mást mondok: én vagyok a legfiatalabb magyar zenebohóc.
Búcsúzáskor a kapuig kísér, kolléganőmnek két puszit nyom az arcára. Persze ezzel szándékosan jó adagot átad neki a bohócfestékből.
- Tudja, így szoktam lesminkelni - közli faarccal. Pár pillanat múlva kiszakad belőle a bohócnevetés. Hosszan, gurgulázón. A harmadik szomszédba is elhallatszik.