- Író, de mégis ponyvát ír...

- Mert a ponyvairodalom eszközei érdekelnek. Az Utolsó Kentaurt kifejezetten lektűrnek írtam. Kihívás volt felépíteni egy akciódús, pörgős dramaturgiai szálat, amelynek van eleje, közepe és vége. Úgy érzem, ez igazi feladat egy írónak.

- Nem túl snassz lektűrködni a szépírók között?

- Nem tartozom a magyar szépirodalmi mezőny élvonalába. Kitaszított vagyok, rám nem vonatkoznak a társasági élet szabályai: nekem nincsenek gátlásaim, így bármilyen műfajt kipróbálhatok. Olyat
is, amelyet mások lenéznek, amelyek szembemennek a magyar irodalom veretes hagyományaival. Nincs mit vesztenem: amúgy sem vesznek komolyan. Amit én írok, az sokkal jobban beilleszthető az angolszász irodalom tradíciójába. Nálunk a nyelvjátékos, posztmodern irodalom megy most is, és nagyon erős a líra. Igazából még azt sem értették, hogy nő miért ír a politikáról? Hiszen én ahhoz nem érthetek.

- Akkor ön igazi női író?

- Nem szeretek női irodalomban utazni. Olyan, mint egy rezervátum. Vagy mintha a paralimpián versenyeznék, mert az egészségesek közé nem engednek be. Ott győzhetek, de itt nem.

- A díj segíthet ebben valamit?

- Az elismerés voltaképpen ösztöndíj. Elvileg a második regényem, a Kommunista Monte Cristo érdemelte ki, és a díj célja az európai nyelvekre való fordítás elősegítése lenne. Vélhetőleg ezért nem ítélte oda a négytagú magyar zsűri sem Grecsó Krisztiánnak, sem Dragomán Györgynek, mert bár mindketten megérdemelnék, az ő könyveiket elég sok nyelven lehet már olvasni. Olyat kerestek, akit föl kell fedezni.

- Nem úgy beszél, mint egy önérzetes művész...

- Mert nem azért vagyok, hogy művészkedjem. Nem művészként élem meg az identitásomat. Bennem nagyon erős a népnevelői szándék. A vágy, hogy közvetíthessek valamit az olvasóknak. Lehet, hogy naivitás, de én változtatni szeretnék a tarthatatlan állapotainkon is.

- Három regény, három különböző hang...

- Ez elég sok problémát is jelent. A három könyv ugyanis három különféle olvasótábort vonz, vonzott magához. A Kommunista Monte Cristót, ami politikai regény, a hatvanas éveikben járó férfiak kedvelték, az Utolsó kentaurt, ami biciklisfutárokról szól, a fiatal korosztálynak szántam. Ezeket a táborokat szeretném valahogy egyesíteni egy olyan művel, amit mindenki érdekesnek tart.

- Ez fontos szempont?

- Mint ahogy az olvasmányosság is. Elég nehezen írok, ezért mindent elkövetek, hogy a végeredmény könnyednek tűnjön. Ez viszont nem jelenti azt, hogy teljesíteném az olvasói elvárásokat.

- Mit ír most?

- Történelmi rémregényen dolgozom. A XIX. században játszódna, és a 48-as emigránsok életébe nyújtana bepillantást. Ezek céltalan, gyökértelen emberek voltak, akiket áthatott egy vesztes ügy pszichózisa, így teljesen alkalmasak arra, hogy megőrüljenek. Ez pedig jól jön egy rémregényhez.

- Ez elég keményen hangzik...

- Pedig igazából szentimentális ember vagyok. Szeretek dagonyázni a nagyra nőtt érzelmeimben, s amikor meguntam a saját nyávogásomat, akkor savat öntök rá. Eltolom magamtól, és hirtelen meglátom a maga nevetségességében. Ez ad erőt az íráshoz. Enélkül alanyi költő lettem volna, szomorú és depressziós versekkel.