Ha egyetlen művel kellene azonosítani a Liszt Ferenc Kamarazenekart, akkor az nekem a Csajkovszkij Vonósszerenád lenne. Nemcsak azért, mert a darabot tényleg sokszor játszották, hanem mert ebben van benne mindaz, amit nagyon kell szeretni bennük. A szaktudás és a bensőségesség. Csajkovszkij úgy írta meg a darabot, hogy tudta, mitől döglik a légy és a közönség, benne van a sláger és az elmélyülés, a technika és annak demonstrálása, hogy "hogyan is kell ezt csinálni". A sláger természetesen a második tétel, a Keringő. Valaha ezzel kezdődött nekem a lemezgyűjtés, a zenekar Encores című bakelitjével a hetvenes évek végén. Azon az albumon is rajta volt a Valse, akkor is úgy szólt, ahogy ma, illetve talán ma markánsabb mélyvonósokkal, de a lényeget tekintve ugyanígy: édesen és omlón, meglepően dúsan, ahhoz képest, hogy csak vonósok adják elő, egy kicsit kiszakítva a maga korából, hogy ne lehessen tökéletes biztonsággal megmondani, ki a szerző és mikor írta ezt a forgó, perdülő elegáns zenét.

A keringő ma is olyan, mint régen, csak az idők során mellé sorakozott a többi tétel, a kezdet és a finálé, ahogy a végén Csajkovszkij mint valami nagy bűvész leleplezi önmagát, megmutatja a trükköt, hogy a két téma voltaképpen ugyanaz, az első tétel beleszakadása előkerül a darab végén, és könnyedén változik át a finálé ugrabugráló orosz témájává, hölgyeim és uraim, kérem a tapsot. De mielőtt az egész bravúros tapsvadászatnak tűnne, azért ott van az Elégia, amely nem produkálja magát, és nem is illik egy szerenádnak nevezett műbe, mégis ez a leghosszabb tétel, a mű súlypontja, szóval óvatos legyen, aki azt képzeli, hogy átlát a zeneszerzőn.

Ez hát a Liszt Ferenc Kamarazenekar, ez, amelyik meg tudja mindezt mutatni egy nyári koncerten, amikor a világ kicsit löttyedtebb, taxi viszi vissza a szállodába a Kiscelli Múzeum külföldi vendégeit, egy tartalmas nyári este, nem kell semmit sem bizonyítani, a közönség egyik fele csak kicsit andalodni akar, a másik meg annyira ki van már éhezve a zenére, hogy mindentől meghatódik.

Mindig azt hiszem, hogy ebbe a második típusba tartozom július végén, de nem eléggé: annyira azért nem hatódtam meg az ifjú Szabó Ildikó Haydn-játékától, hogy ne vegyem észre, mennyire hamisan szól a C-dúr csellóverseny. Ami azért nagy baj, mert nagy jót takar el. Egyértelmű, hogy Szabó Ildikó érdekes zenei személyiség, vannak zenei ötletei, látni, hogy tökéletesen föl tud oldódni a zenében, és mégsem vész el, bizonyos pillanatokban abszolút uralni tudja a közönséget, az történik, amit ő akar. Ezt a sok jót azonban mind el tudja fedni a sok piszkos és pontatlan hang, több ez annál, hogy hőségre, pillanatra lehessen fogni. Olyan ez, mint amikor a színész racscsol és pöszög. Lehet ettől még jó színész, lehet szeretni is, de ha ki lehet javítani a hibát, akkor sürgősen el kell kezdeni a munkát, különben ott marad a "de"; szeretjük, de ígéret, de művész, de... Ennyi de felőröl, ledarál, senki sem a lényeget figyeli majd, nem szabad ezt hagyni.

A koncert első száma is Haydn volt, az Esz-dúr divertimento öt tétele, ha kell, ezzel is lehet azonosítani a zenekart, mert ez is az otthonos, puha hangzást mutatta meg. Mondanám a kézenfekvő hasonlatot, hogy mint egy kényelmes, kijárt cipő, de az túlságosan is lompos lenne, többről van szó, a szépre való folyamatos készségről, úgy játszanak, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet a csoda. És időnként meg is történik.