A kulcs a trombitafenomén Wynton Marsalis, aki már ifjú huszonéves korára elérte mindazt, ami után a legtöbb (nem csak dzsessz-) muzsikus áhítozik. 1983-ban a legjobb dzsessz- és a legjobb klasszikus előadónak járó Grammy-díjat is neki ítélték, és ezt a teljesítményt a rákövetkező évben is meg tudta ismételni. A közönség, a szakma, a lemezkiadók ettől fogva a kegyeiért ácsingóztak; nyugodtan mondhatjuk, hogy a földkerekség leghíresebb, legbefolyásosabb és legfoglalkoztatottabb dzsesszzenészévé vált. Ám a hírnév korán jött, Marsalis viszont az új területekre kevésbé fogékony, ezért pályaívében nehéz fejlődést felfedezni. Az utolsó zenei Grammy-jét '87-ben kapta (egy meselemez narrátoraként '99-ben is jutott neki, ez volt a kilencedik), igaz éppen akkor kezdődött az a színes médiakarrier, amelynek nyomán a számos, dzsesszt népszerűsítő sorozat (amelyikből az egyiket a Duna TV is vetítette) rávilágított Marsalis kiemelkedő kultúraterjesztő adottságaira, valamint akkor alakult a Lincoln Center Jazz Orchestra is (amelynek '91-től a vezetője). Nem véletlenül érzik úgy a politikusok, hogy Marsalisszal érdemes a kapcsolatot keresni, varázsos személyiségét kedvelik az emberek, ezért lépten-nyomon címeket adományoznak neki; ez történt a koncert szünetében is. Kérdés, hogy egy helyettesítő amerikai nagykövet jogosult-e a Dzsessz nagykövete cím adományozására (biztos vagyok benne, hogy ezt már jóval korábban, felsőbb szinten is megtették), mindenesetre az utalás nyilvánvaló a szintén trombitás Louis Armstrongra, akinek beceneve Ambassador (nagykövet) volt.

Egy városi legenda szerint a magánemberként egy klubban idejét múlató híres, avantgárd trombitás Lester Bowie-hoz odalépve Marsalis trombitapárbajt kezdeményezett, hogy megmutassa, a hagyományos dzsessz mennyivel többet ér és mennyivel jobb szólistaképességek szükségesek hozzá, mint az útkereső, radikális irányvonalakhoz. Ezen Bowie nevetni kezdett és elfordult. A koncert alapján a történet csak félig lehet igaz, hiszen Marsalisnál intelligensebb, hírneves zenekarvezetőként jobban háttérbe húzódóbb muzsikust nehéz elképzelni. Ugyanakkor szólóinál nem lehetett a zenekari összjátékra figyelni, mert a briliáns technika még a Kongresszusi Központ csapnivaló akusztikája mellett, a szélső hátsó sorokból figyelve is torokszorongató izgalmakat nyújtott. És ugyanilyen érzéseket keltett a Thelonious Monk-féle túlsúlyos repertoár is, mivel a régi időkből kizárólag olyan darabokat hoztak, amelyek igen ritkán kerülnek műsorba. Nem biztos, hogy Monknak a "We See", a "Light Blue" és az "Ugly Beauty" előadása tetszett volna, ő szabadabban gondolkodott, de a 15 tagú nagyzenekarra alkalmazott szerzemények érthetően megkövetelnek bizonyos kötöttségeket. Azonban Duke Ellington bizonyára örült volna a "Braggin' in Brass" viharos kezdetének és a trombita-, majd a harsonaszekciók szordínós kergetőzésének. Az arányok és a koncepció egy alkalommal bicsaklott meg, az első rész befejezéseképpen eljátszott "Bolero"-nál. Ravel darabjából éppen a lényeg tűnt el, a háromnegyedből szvingelő négynegyed lett, a hosszan építkező struktúrát pedig felváltotta a rövid poentírozás.

A szünet után saját darabok kerültek terítékre, közöttük Marsalis klasszicizáló, zongorarapszódia nyitányával kezdődő "Victoria Suite"-jénet egyik tétele, valamint a harlemi Abesszin Baptista Templom fennállásának bicentenáriumára komponált mise "Offertórium" tétele. Ellington kései munkásságát is jellemzik a szakrális művek, ezért kezdtem azon gondolkodni, hogy legendás trombitása, Juan Tizol lehetett Marsalis egyik példaképe. A Lincoln Center Jazz Orchestra vezetőjeként Wynton Marsalis az ő személyén keresztül idézi meg és viszi tovább minden idők legjobb big bandjének örökségét.