Az idei nyár szórakoztatóipari dömpingje már akkor zavarba hoz, amikor még csak a műsorokat böngészem. Leginkább azzal, hogy nemcsak a bevett nyári helyeken, szabad tereken és főképp vidéken, de fővárosi kőszínházakban is várják a publikumot, ráadásul néhol kimondottan a nyárra szánt előadással. Mintha éppen most világosodott volna meg mindenki számára, hogy a színház tulajdonképpen üzlet. Sőt talán jó üzlet is. Mert - gondolom én - ha csupa áldozatos ráfizetést hozna ez a sok előadás, az áldozatot bizonyára nemesebb célokra hoznák meg.

Az igazán kellemetlen meglepetések ugyanis akkor érnek, amikor megpróbálom - nem mindig sikerrel - végigülni ezeket a röhögtető estéket. A ház tele, a publikum vigad. Elképesztő, hogy miken képesek az emberek manapság röhögni, amikor éppen közönségként működnek. Nagyjából ugyanazon, amin száz éve, meg azelőtt is. Csak ami egykor párizsi, majd pesti színezetben volt divat, az most éppen amerikai, közelebbről New York-i mezben hódít. Bár ez sem újdonság persze.

A Sam Bobrick-
Julie Stein házaspár Csókol Anyád! című darabjának azért van egy lényeges újítása. Legalábbis a szórakoztatóipari színjátékok körében: még látszólagos értelme sincs. Annak sem, hogy a szereplők levélformában értekeznek egymással, meg annak sem, ami a levelezésből kiderül. Pedig vaskos közhellyel indul a történet: túlbuzgó anyuka szeretetével elnyomja, tönkreteszi mulya fiát, aki világgá menekülne, ám amikor úgy látszik, ez sikerült, hiányozni kezd neki a mama. Csakhogy ebből alig futja tizenöt-húsz percre, úgyhogy a szerzők stratégiát váltanak: az asszony személyisége átalakul, valami fakírfélével Indiába megy, ahol rendszeresen rizst főz szerzeteseknek. A fiú természetesen nem bírja az addig óhajtott szabadságot, egyfelől mind züllöttebben kódorog Amerika-szerte, másfelől most már ő is üldözi a mamát, egy ideig a leveleiben, majd valami vuduvarázslat segítségével megszabadítja a fakírtól, akit megetet egy tigrissel. És így tovább, mígnem viccről viccre haladva el nem telik másfél óra és be nem következik egy poénos fordulat, amivel szerencsésen be lehet fejezni a darabot.

A Tháliában Vári Éva és Nagy Ervin csaknem feledteti a darabot. Vári Éva ugyan ki tudja, hányadszor játssza el ezt az energikus, fontoskodó, vidám, széllel bélelt, a következményekkel mit sem törődő idősödő asszonyt, aki törhetetlen öntudattal és öntudatlan életismeretből táplálkozó humorral száguld át az életen, de ezúttal is el tudja hitetni, hogy nem a puszta rutinjából hozza a figurát. Nagy Ervin bravúrosan egyesíti az idióta, elnyomottságában felnőni képtelen, a világban magára hagyatva tévelygő gyermeket és a nyomorú sorsát reflektáltan, értelmezve elbeszélni képes intellektust, továbbá két egészen remek táncparódiával (koreográfus: Dékány Edit) is magasan
a szöveg színvona-
la fölé emelkedik. Cselényi Nóra némely jelmeze viszont a darab szintjén karikíroz. Znamenák István rendező a sok helyszínt egyetlen díszletfal elé állította (a bal oldal a mama, a jobb a fiú térfele), talán még ezzel is fölösleges költségbe verve a producert.