Peter Maxwell Davies műve vígopera lesz, és a szerző az érdeklődő újságíróknak már néhány részletet is megszellőztetett: a botrányban emblematikussá vált kacsaúsztató és várárok - mint az adófizetők képviseletéhez elengedhetetlenül szükséges beruházás - is szerepet kap majd a műben. Az valóban ritkaságnak számít, ha ilyen gyorsan születik meg egy, a közéleti eseményekre reagáló opera - tekintve, hogy az operaszerzés időigényes foglalatosság. Az operairodalom azonban nem szűkölködik politikai vonatkozásokban, elég csak a Bánk bán és a 48-as forradalom kapcsolatára gondolnunk.

- Az opera intézménye már a kezdetektől szoros kapcsolatban áll a politikával: az uralkodó vagy az operaházat működtető arisztokrata biztosította az anyagi hátteret a mindig is rendkívüli pénzeket felemésztő műfaj számára, ezért azonban ellenszolgáltatást várt. Nem véletlenül volt a XVII-XVIII. században az udvari reprezentáció egyik fontos formája az opera.

A politikai üzeneteket gyakran allegorikus, mitologikus öltözékbe kellett bújtatni, ami némileg megnehezíti az utókor értelmezési kísérleteit. Vannak persze egyértelmű példák zene és politika kapcsolatára, amilyen a Figaro házassága is. Sokáig csodálkoztak rajta, hogy az arisztokrácia ellen lázadó, felforgató darab operai feldolgozását miként engedélyezte a XVIII. század végi bécsi cenzúra.

II. József azonban pontosan ezt az arisztokráciát akarta megzabolázni, vagyis Mozart bizonyos értelemben uralkodójának érdekeit képviselte. A XIX. század öröksége, hogy hajlamosak vagyunk úgy gondolni a zenére, mint egy társadalom feletti, autonóm művészeti formára, pedig a zene soha nem volt független a politikától. Akár egy Bach hegedűversenynek is lehet társadalmi-politikai jelentése, csak rá kell találni - magyarázza Fazekas Gergely zenetörténész, a Zeneakadémia tanára.

Hasonlóképpen értelmezés kérdése, hogy Wagner Ring-tetralógiájába belelátjuk-e a kapitalizmus fénykorának kritikáját. Monteverdi darabja, a Poppea megkoronázása is felfogható társadalmi szatírának: a korabeli velencei arisztokrácia intrikáinak, és élvhajhász életvitelének görbe tükreként.

A politika és a közélet közvetlen ábrázolása a XX. században vált igazán népszerűvé az operaszerzők körében. A rövid életű weimari köztársaság kulturális életének jellegzetes terméke volt a Zeitoper, amely először vitte be az operaházakba a modern kor vívmányait: a telefont, a rádiót, a vonatot, sőt a repülőt is (persze nem életnagyságban). Ezek a társadalmi szatírát sem nélkülöző darabok általában könnyed hangulatúak voltak, de a szabadszájú műfaj kivívta a nácik ellenszenvét, úgyhogy be is tiltották. A kor egyik legnépszerűbb szerzője a Koldusoperával híressé vált Kurt Weill volt, akinek számos műve ostorozta a kapitalizmust, köztük a nemrég Budapesten is bemutatott Mahagonny városának felemelkedése és bukása.

A közelmúltban a minimalista stílusban alkotó John Adams operái váltak világhírűvé kortárs témáikkal. A szerző Nixon Kínában című operája az amerikai elnök kínai látogatását dolgozza fel, a darab érdekessége, hogy nincs benne egyértelmű politikai állásfoglalás, a humoron és a zenén keresztül a szerző a főszereplők emberi arcát próbálja bemutatni. John Adams szinte minden műve a közelmúlt történelmi és politikai eseményeiből merít, a 2005-ös Dr. Atomic a Manhattan-tervet vette alapul, a Klinghoffer halála pedig az 1985-ös palesztin gépeltérítést dolgozta fel, és kavart nagy vihart az amerikai közéletben.

Mivel az operák cselekménye gyakran szimbolikus vagy mitológiai, a kortárs rendezők gyakran élnek a lehetőséggel, és a színrevitel során aktualizálják a művet. Ilyen volt például Händel Giulio Cesare című operájának előadása Peter Sellars legendás rendezésében, amelynek cselekményét egy közép-amerikai diktatúra mindennapjaiba helyezték. Hasonló eszközökkel él gyakran Kovalik Balázs is, aki legutóbb Händel Xerxészét, egy barokk darabot ültetett át a XXI. századba.