A kultúrparkban a Pannon táj összes lágyszárúja be van mutatva teljes, természetes, nyíratlan valójában, beleértve a jó öreg, allergénnek tűnő magyar gyomot, sőt leginkább a jó öreg magyar gyomot beleértve. Ettől az egész olyan lesz, mint egy füvészkert, ahol okosodni lehet, másrészt elég lehasalni, és üldözőink, bárkik legyenek is, örökre nyomunkat vesztik. És akkor még nem beszéltünk a fotoszintézis áldásairól, illetve most már igen.

Már a kapun belépve térdig elsüllyedünk a talajmenti flórában, a buja aljnövényzetet eleinte csak egy piros salakból kialakított futókör, egy papír zsebkendő és nagyjából tíz deka, gerezdekre vágott citrom szakítja meg, ímmel-ámmal. Kissé beljebb aztán egy időre megváltozik a táj. Bal kéz felől egy késő Kádár-kori, könnyűszerkezetes tsz-melléküzemági irodaépület oldja a zöld egyhangúságot (Herkules edzőterem), később egy tüzérségi védműre emlékeztető vécé, amely természetesen zárva van, majd egy 25 négyzetméteres, de tökéletesen EU-konform játszótér, végül pedig egy dekoratív tanácsi gyermeküdülőforma fabarakk, kellemes árnyalatú, karvastagságú légvezetékkel.

A természet kizsákmányolása azonban nem tart sokáig. Az utazó hamarosan egy óriási, emberkéz által soha nem érintett prérin találja magát, amelynek távoli horizontján a Ludovika szigorú tömbje sejlik fel, kissé közelebb, a szemhatáron belül pedig egy bikinis napozó, akinek olyan a tónusa, hogy vélhetően már nem él. Lassan ő is részévé válik majd az anyatermészetnek.

A prérit oldalt erdősáv szegélyezi. Hamarosan kiderül azonban, hogy jóval több annál: voltaképpen egy olyan erdőséggel van dolgunk, mint amilyenek az emberi faj elterjedése előtt uralhatták a felszínt. Kisvártatva viszont az a benyomásunk támad, hogy a növényzet inkább mégis az emberiség kihalása utáni állapotokat mutatja, a rengetegben ugyanis még látszik valami farönkökkel és oszlopokkal szerelt, ösvényszerű tornapálya maradványa - eleink lassan elenyésző hagyatéka. Megrázó élmény.

Egyszer azonban minden véget ér, így a dzsungel is. A rémálom, hogy kihaltunk, viszont egyelőre nem. Egy évezredek óta elhagyatott úszómedencébe botlunk, amelyet letűnt őseink, közvetlenül a meteorit becsapódása előtt szemmel láthatóan futballpályaként hasznosítottak, bár a dolog kicsit zavaros, mert soha, sehol nem láttunk még olyan strandmedencét, amelyet belvárosi gangról származó, díszes kovácsoltvas kerítéssel kereteztek volna be.

Aztán egyszer csak kiérünk a legendás Orczy-kerti tó partjára, amelynek vize egyáltalán nem csupa nádszál, viszont egy kacsa odacsászkál. A kacsának semmi baja, tehát akkor megnyugodhatunk, semmi gond nincs azzal, hogy a víz olyan valószínűtlenül zöld, mintha egy egész vagonnyi honvédségi arcfestéket borítottak volna bele.

És hopp! Ember a tájon, nem is egy! Egy placcon találom magam, a placcon egy büfé, a büfé előtt három atyafi sört iszik, az egyik én vagyok, aki kettőt. Ez a park leghangulatosabb része, a kacsa vígan bogarászik a zöldalgában, mögöttem vidám gyermekek inalnak tova bicikliken odaadó szüleikkel, a nap süt, előttem részint hullámos alumíniumból, részint millenniumi vasoszlopokból kialakított pavilon, a pavilon mellett kidobott deszkák és lécek várják az aktuális lomtalanítást, kissé távolabb pedig, egy dombon honfoglaló vitéz hirdeti fennen, oldalán hű oroszlánjával, hogy él magyar, áll Buda még. Pazar.