Elég pontosan lehet tudni, hogy mi történt, mert a két gyerek végignézte az eseményt, és az idősebbik, a negyvenegy éves Caractacus (a húgát Boudiccának hívják) el is mondta a lapoknak, mi történt: a szülei ittak egy kevés áttetsző folyadékot, lefeküdtek egy ágyra, megfogták egymás kezét, tíz perc múlva halottak voltak. Joan Downes súlyos rákban szenvedett, hetei voltak hátra. Edward Downes szinte teljesen vak volt és alig hallott, csípőműtéte óta mozogni se nagyon tudott. Nem akart a felesége nélkül élni. Ötvennégy éve voltak házasok. Philemon és Baucisz.

Gondolkodtam rajta, akartam volna tiltakozni, hogy ez mégsem helyes, vagy legalább azt mondani, hogy tessék, beteljesedett sors. Opera-karmesteri élet, egy ember, aki egész életében az árokban van, másokért dolgozik, hallgatja, hogy egy Pavarotti vagy egy Callas mondja el a gondolatait és az érzéseit, ők halnak meg helyette, nekik tapsolnak. Így élt, így is hal: más helyett, mással. Sir Edward a felesége miatt halt meg, semmiféle halálos betegségben nem szenvedett. Mégis halálával fordult egyet a világ, ő lett az esemény, mindenki zavarban van. Downes hiába volt visszahúzódó, ám túl híres ahhoz, hogy ne vegyenek tudomást róla: a súlyos beteg angolok közül egyre többen járnak Svájcba meghalni, túl kevéssé volt beteg ahhoz, hogy kegyeletből szemet hunyjanak az eset fölött a hatóságok.

A legrondább az egészben az igazságtalanság. Megint az történt, amit senki nem akart. Csak magamból indulok ki: soha életemben egyetlen sort nem írtam le Edward Downes művészetéről, soha még valami halvány gondolatot sem fogalmaztam meg legalább magamban a vezényléséről. Edward Downes mindennél jobban utálta az operában a szenzációt, egy Nabucco-előadást
vissza is adott, amikor kiderült, hogy a zsidó rabszolganők prostituáltjelmezeket viselnek majd. De még itt sem botrányozott, csak annyit mondott, hogy nem tartja rokonszenvesnek az előadást - mint kiderült, igaza volt. Senkit különösebben nem rázott meg az eset. Az sem, hogy huszonöt Verdi-operát elvezényelt (három kivételével az összeset), az sem, hogy befejezte a Maddalena című Prokofjev-egyfelvonásos hangszerelését. De azzal a viszonylag egyszerű tettével, hogy meghalt, szemüveges arcképe bekerült az újságokba, üggyé vált.

Közben Pavarotti is az ária végére ért: rispetta almen le ceneri. Legalább a hamvait tiszteld.